Amikor rákérdezek ennek a miértjére, azt mondja: a közönség számára mindig nyitott, ezért is jelent meg 2015-ben az önéletrajzi könyve Nem születtem varázslónak... címmel. Ebből kiderül például, hogy kiskorában még úgy hitte, gépészmérnök lesz, ha felnő. Ezt ugyan sosem gondolta komolyan, de gyerekként nem is sejtette, hogy a színészet egy létező foglalkozás. Halász Judit Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznővel, énekesnővel, érdemes művésszel, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával beszélgettem.

— Verset mondani általános iskolás, elsős koromban kezdtem. Miután sikerem volt ebben — és minden gyereknek tetszik, ha sikeres valamiben —, sok költeményt megtanultam, majd én lettem az iskola versmondója. Nagyon szerettem szavalni, és valóban sokat tudtam fejből, így mindenhova hívtak fellépni, mindenféle ünnepélyre és ünnepségre, még az iskolán kívül is. Szavalóversenyekre jártam, és mindegyiket meg is nyertem. Hatévesen már bérletem volt az Úttörő Színházba, kilencéves voltam, amikor A Pál utcai fiúkat néztük meg — melyben a most kilencvenéves Békés Itala játszotta Nemecsek Ernőt —, amikor az előadás után a barátnőm azt mondta, hogy de jó is volt ez a Békés Itala! Erre én: ki az a Békés Itala? A válasz: hát aki a Nemecseket játszotta! Nem is értettem, miről beszél, hiszen én mindent, amit a színpadon láttam, valóságnak gondoltam. Te bolond, hát az a színésznő, aki a Nemecseket játszotta! Nekem akkor esett le a tantusz, hogy a színészet egy létező szakma. Apukám mindig azt mondta nekem, hogy a gépészmérnök egy nagyon szép foglalkozás, úgyhogy egészen addig, ha megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt válaszoltam, hogy gépészmérnök. Pedig azt sem tudtam, hogy mi az, és matematikából sosem voltam túl jó, úgyhogy amint megértettem, hogy talán színésznő is lehetnék, onnantól kezdve már az akartam lenni.

Fotó: Almási J. Csaba

* Miért nem lett végül sportoló? Abban is sikeres volt.

— A sport jóval később került az életembe. Azért kezdtem el a lovaglást, mert rengeteg helyre nem engedtek a szüleim, egyetlen gyermekük voltam, nagyon féltettek. Volt, ami messze volt, és sötétben kellett volna hazajönnöm, volt, amit veszélyesnek tartottak, de mivel a lovaglást nem ismerték — nem tudták, hogy az összes közül talán ez a legveszélyesebb sport —, arra rábólintottak. Így lettem lovas, sőt, bekerültem az ifjúsági díjugrató-válogatottba is, és első osztályú sportolói minősítést szereztem. Azért gondoltam, hogy nekem ez jó és hasznos lesz, mert színésznek készültem, és a színészeknek filmekben gyakran kell lovagolniuk.

* Hasznát vette a színészetben a lovaglásnak?

— Csak a Szerelmesfilmben, mert Szabó István, aki ugyanabba az iskolába járt, ahová én (csak akkor még nem volt koedukáció, ezét külön tagozatba jártak a fiúk és a lányok), beleírta a forgatókönyvbe, hogy a lány, akit játszom, lovagol, és lovon disszidál. Ez az egyetlen film, melyben hasznát vettem a lovas tudásomnak. Viszont mindmáig úgy tartom, hogy a világról, az emberi viselkedésről, a kapcsolatokról, a koncentrációról, az összetartás fontosságáról a sportban tanultam meg a legtöbbet.

* Azt olvastam önről, hogy a színpadi álmairól, a szerepálmairól nem szívesen beszél, mert nagy felelősség valóra váltani őket, és ön fél ettől. Miért?

— Nem is a felelősségtől félek igazán, hanem attól, amikor a bizonyítási kényszer megjelenik az emberben. És az mindig felbukkan akkor, amikor az ember megkapja azt, amire vágyik. Ilyenkor be akarja bizonyítani, hogy igen, ő erre érdemes volt, és azért akarta olyan nagyon azt a szerepet, mert ő tudja megformálni a legjobban, a legérdekesebben. Ez a lehető legrosszabb: a bizonyítási kényszernek való elégtétel, mely nagymértékben megnehezíti a szerepformálást. Egyszer kívántam egy szerepet, és ki is mondtam hangosan. Megkaptam. Végül is nem lett rossz az eredmény, de sokkal jobb lett volna, ha nem az én kívánságomra vagy ötletemre tűzik műsorra.

* Ez önkritika? Vagy a közönségtől érkezett visszajelzés?

— Ez nem kritika, ez tény. A színésznek a próbán nagyon fontos a felszabadultság, a lazaság érzése. A lazaság viszont elmúlik, ha az ember görcsbe rándul, mert érzi, hogy neki márpedig most bizonyítania kell.

* A színház mellett jelentek meg a lemezek, az éneklés. Az első albuma nem gyermekeknek készült, mégis gyereklemez lett. Hogy történt ez? A gyermekek talán a legnehezebb közönség, hiszen kíméletlenül őszinték...

— Bocsásson meg, de nekem ez olyan közhelyes, hogy a gyerekek őszinték. Nem. A gyerek egyszerűen csak úgy viselkedik, ahogyan érzi magát. Aki még nem tanulta meg, hogyan illik egy színházban vagy egy koncerten viselkedni, az annak ad hangot a helyszínen, amit az előadásról gondol. Ha unatkozik, unatkozik. Ha élvezi, élvezi. Ha örül neki, örül. Ha pedig nem érdekli az egész, akkor azt is kimutatja. Ebből én az elején rengeteget tanultam, mert amikor az első koncerteket és az első lemezt készítettem, akkor ámulattal vettem tudomásul, hogy nekem valószínűleg van érzékem a gyerekekkel való kapcsolatteremtéshez. Erről addig nem tudtam. Nem is érdekelt, eszem ágában sem volt gyerekeknek előadni. De amikor rájöttem, hogy milyen érdekes, izgalmas, szeretetreméltó és mennyire más, mint a felnőttközönség, akkor már nem tudtam visszakozni, mert fogva tartott a gyerekek iránti érdeklődés és szeretet.

* Azt tudja egyébként, hogy hány hatéves kérte meg a kezét élete során?

— Nem, de sok volt. (Nevet.)

* Mindmáig sokakban él a Mirr-Murr kandúr kalandjaiból készült sorozat, melynek ön volt a narrátora. Úgy tudom, eredetileg el sem akarta vállalni ezt a munkát.

— Akkoriban két nagyon jó „felnőtt” filmszerepem is volt, melyeket azon a nyáron forgattam, és nem akartam a szabadidőmet arra fordítani, hogy még egy gyerekeknek szóló valamiben vegyek részt. Viszont Csukás István író, valamint Foky Ottó animációsfilm-rendező — aki számos mesefigurát keltett életre, Mirr-Murr mellett az ő munkáját dicséri a TV-maci is, aki minden este fogat mosott az esti mesében — olyan kedvesen és olyan szeretettel kért fel, hogy elvállaltam. És amikor befejeztük az első hét részt — mert akkor még csak ennyiről volt szó —, olyan sikeres volt a televízióban, hogy ebből a Mirr-Murrból egy egész évre elegendő részt rendeltek, minden hétvégére egyet, vagyis ezután további ötvenkét epizódot készítettünk. Akkor még nem gondoltam, hogy ennek bármiféle jelentősége lesz az életemben. Teltek-múltak az évek, és azok a nagyon fontos filmek, amelyeket akkor csináltam, ma már nagyrészt feledésbe merültek, ellenben a Mirr-Murr kandúr kalandjai több generációnak szerzett örömet, teljes családok nézték a tévében hétről hétre, sőt, azóta DVD-n is megjelent.

* Honnan ered a francia iránti rajongása? Önt még Radnóti Miklós özvegye, Radnóti Fanni tanította erre a nyelvre. Mi az oka ennek a szerelemnek Franciaország és főleg Párizs iránt?

— Elsősorban a magyar irodalom alapozta meg ezt a rajongást. Ady Endrétől József Attiláig, Radnóti Miklóstól Örkény Istvánig rengetegen írtak arról, hogy számukra miért fontos Párizs. Én a gimnáziumban is franciát tanultam, csakhogy akkoriban mi nem utazhattunk — nemhogy Párizsba, de sehová se. Így csak a képzeletünkben élt a város, melyről a magyar irodalomban olyan sok érdekes és szép írás született. Kassák Lajos gyalog tette meg az utat Budapesttől Párizsig, mert úgy olvasta Adytól és más költőktől, illetve úgy hallotta a képzőművészektől, hogy Párizs a világ legérdekesebb és legfontosabb városa. Nem volt pénze az utazásra, ezért gyalog indult el. Amikor végül — már félig felnőttként — mi is elutazhattunk Párizsba a barátnőmmel (akkor én már a harmadikat fejeztem a főiskolán), akkor megpróbáltuk felfedezni a várost, a rengeteg képtárat, galériát, megnézni a filmeket, melyeket itthon nem láthattunk, jártunk franciaórára, az ottani Alliance Française-re, és nagyon jól, illetve nagyon szabadnak éreztük magunkat. Nem csoda, akkor „szabadultunk ki” először Magyarországról is, és a szülői figyelem/fegyelem alól is. Később sokszor visszajártunk. Franciaországot nem ismertük olyan jól, mint Párizst. Amikor csak utazhattunk, mindig Párizst választottuk. Minden ismerős volt már, úgyhogy tudtuk, mit akarunk éppen akkor megnézni, mivel szeretnénk megismerkedni, amivel itthon esetleg nem lehet. Mindig úgy éreztük, hogy a szabadságba megyünk. Persze azóta Párizs is megváltozott, semmi sem tart örökké... Elég régen jártam már a francia fővárosban.

Fotó: Dömölky Dániel

* Említette a szabadságot, és erről eszembe jutott, hogy jó néhány évvel ezelőtt egy önről szóló cikkben azt olvastam, hogy volt egy olyan lemeze is, amelynek a borítóját betiltották. Sok előadóról tudom ezt elképzelni, de mindenki Halász Juditjáról nehezen. Mi volt ezen a borítón?

— Ez volt az első album, és nem betiltották, hanem egészen pontosan az történt, hogy a megbízott lemeztervezővel, Szyksznian Wandával — aki több borítómat is készítette — úgy döntöttünk, hogy ráfesti az arcomra a korongon szereplő összes figurát: Malackát, Micimackót, Csodálatos Maryt, egy pillangót... Nagyon szép és érdekes rajzok kerültek az arcomra, viszont a lemezgyárban azt mondták, hogy a gyerekek, akik majd hallgatni fogják a lemezt, azt fogják gondolni, hogy ha én kifesthettem magam, akkor nekik is szabad. Azt viszont senki sem szeretné, ha festett arccal kezdenének el iskolába járni. Ennyi volt az egész. A fotót mindenesetre megőriztük, és később felkerült egy DVD-re, a Csigavér címűre, melyen egy Vígszínházban rögzített koncertem látható.

* Minden évben karácsony előtt koncertezik a Vígszínházban. Az idén is így lesz?

— Egész évben vannak fellépéseim, mindenhová járok, viszont a legnagyobb sajnálatomra Szerbiába nagyon nehéz eljutnom. Én nem tudom elintézni azt az adminisztrációt, amely ahhoz szükséges, hogy a zenekar kellékeit, a hangszereket átvihessük a határon. Az együttes tagjai is azt mondták, hogy egy nagyon komplikált és időigényes procedúráról van szó, melyre nem tudnak időt szánni. Zentára sokáig hívtak, és nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam elmenni, mert nem volt, aki elintézte volna azt a bizonyos papírt, amely az engedélyhez kellett, továbbá a zenekarvezető sem tudta vállalni azt a töménytelen mennyiségű adminisztrációt, amely mindezzel járt. Magyarországon is, és másfelé is, ahová nem kell ez a papír, rengeteget járok. Ádvent idején a Vígszínházban tartok koncerteket, minden vasárnap délelőtt és délután, tehát három vasárnapon át összesen hatot. Ez már hagyománnyá vált, hiszen évtizedek óta így van.

* Ehhez azért nem kevés energiára van szükség. Én a Mákosrétes-generáció tagja vagyok, azaz a késői húszas, korai harmincasoké, és bevallom, nem tudom, honnan meríti az erőt. Színpadon van a Vígszínházban, koncerteket tart, utazgat... Hogyan csinálja?

— Megpróbálom úgy beosztani az időmet, hogy jusson is, meg maradjon is. (Nevet.) Amikor a főiskolára kerültem, az osztályfőnökünk azzal az indíttatással küldött bennünket a pályára, hogy ez egy hosszú meccs lesz: amit húszéves korunkban megcsinálunk, azt nyolcvanévesen is tudnunk kell majd. Ezért az egész életet úgy kell leélni, hogy az ember megpróbálja fenntartani a szellemi és a fizikai frissességét. Bevallom, ez nem mindig könnyű, mert van, amikor az ember nagyon fáradt, és semmi kedve sincs bizonyos dolgokhoz, de hát ez a színész hivatásának velejárója. Ha azonban az embernek sikerül valamit megcsinálnia, akkor úgy érzi, megérte.

* Bródy János azt mondta önről, hogy egy tündér: „Én ismerem őt személyesen. Tényleg ilyen. Lehet, hogy a Mikulás is létezik?” Akkor most megkérdezem személyesen egy tündértől: létezik a Mikulás?

— Minden létezik, amiben hiszünk. Csak az nincs, amit nem hiszünk.