* Mikor döntötte el, hogy az orvosi hivatást választja?

— A gimnázium végén született meg ez a döntés. Belgrádba felvételiztem, és a 400 egyetemi hallgató között 3-an voltunk magyarok, rajtam kívül 2 szabadkai fiúval kezdtem az orvosi egyetemet. Úgy gondoltam, hogy orvosként van lehetőségem elhelyezkedni itthon. Időközben elvittek katonának Belgrádba, majd három hónap után Szarajevóba kerültem, ahol az ügyeletek alatt is orvosi munkát végeztem. Az egyetem után az általános orvosi gyakornoki éveimet Zentán töltöttem, és valójában ekkor már munkába is álltam a Zentai Egészségházban. Az általános orvosi munkám után egy rövid ideig igazgatóként dolgoztam az egészségházban. Ekkor adaptáltunk egy iskolaépületet egészségházzá, ami nagy fejlődés volt a zentai egészségügy számára. Ezt követte a szakosítás, melyet Kamenicán végeztem, és négy évig tartott. Itt a középgenerációhoz tartoztam, és nagyon szerettem ezt az időszakot, mert szorgalmas és elhivatott csapattal dolgoztam. Akkoriban egy új generáció jelent ott meg, melynek a megfelelő anyagi körülményeknek köszönhetően volt lehetősége gyógyítani, tanítani és kutatni is, ami az orvosi egyetemek jellemzője is. Alaposan átnézték a betegeket, és már akkoriban is oda küldték a súlyosabb eseteket, szakmailag nagy előny volt, hogy ott tanultam. Az akkori helyzet azt mutatta, hogy a Zentai Közkórházban tüdőgyógyászra lesz szükség, ezért választottam a tüdőgyógyászatot, de a belgyógyászok maguk közé vettek, úgyhogy én valójában belgyógyászok neveltje vagyok. Elsajátítottam a munkaszokásukat, ami a javamra vált, hiszen sok belgyógyászati esettel találkoztam a munkám során, mivel egy bizonyos kor fölött társbetegségek alakulhatnak ki az embernél. Az egyik professzoromnak köszönhetően egy időre Budapestre kerültem, ahol az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet munkájába is beleláthattam, és ezáltal gyarapíthattam a tudásomat.

Fotó: Tóth Lívia

* Mikor lett a Zentai Közkórház tüdőgyógyásza?

— 1987. december 12-én, vagyis harmincnyolc évesen. Nehéz volt, mert a legelején egyedült voltam, és jó lett volna egy szakmabeli kolléga, akivel meg tudjuk vitatni az eseteket, vagy tanácsot tudunk adni egymásnak. Később egy picit könnyebb lett, amikor csatlakozott hozzám dr. Lazić, illetve volt egy időszak, amikor dr. Roksandićtyal hárman voltunk. Itt is volt egy kisebb szünet, az egészségügyi központ igazgatójaként is tevékenykedtem ugyanis, és ez alatt az idő alatt csak heti egy napot dolgoztam tüdőgyógyászként, hogy formában maradjak. Ez is egy jó időszak volt, és azt hiszem, szerencsém volt, mert kaptunk anyagi támogatást arra, amire kellett. Persze akkoriban is megvolt, hogy ha például műszerekre pályáztunk, akkor a megnyert összegből azt kellett vásárolni. Aztán úgy rendelték el, hogy a tüdődiszpanzért a Zentai Közkórházhoz csatolják, és így miután az egészségügyi központ széttagolódott, a tüdődiszpanzérban fogadtam a tüdőbetegeket.

* Sok oldalát kipróbálta az egészségügynek. Melyik volt a legkedvesebb önnek?

— Éppen a napokban számoltuk ki, hogy ötven évig, tehát fél évszázadig dolgoztam a medicinában. Vagyis ötven évig mindennap hallgattam a problémákat, és kerestem rájuk a megoldást. Idővel eltűntek vagy kezelhetővé váltak betegségek — például a tbc —, de több lett a rákos eset, és jött a koronavírusjárvány is, ami kihívás elé állított minden egészségügyi dolgozót. Hálás vagyok a munkatársaimnak, mert tekintettel voltak a koromra, és óvtak, vigyáztak rám, amennyire lehetett, nem kellett az élvonalban lennem ebben a harcban, mely akkor zajlott. Az egész kórház egy nagy csapatként küzdött, és nap mint nap helytállt. Ennek az időszaknak megvan az a veszélyes következménye, hogy a fiatal orvosok ritkábban láttak beteget, főleg utalókkal volt dolguk, és az sosem jó, ha távolság van az orvos és a páciens között. Sajnos nagyon sok embert elveszítettünk a COVID miatt, olyanokat is, akikről nem is gondoltuk volna, hogy a betegség áldozatai lehetnek. Minden nehézség ellenére igyekeztem megőrizni a humorérzékemet, és a dolgok jó oldalát is meglátni. A fiatalokkal a lendületük miatt szerettem együtt dolgozni, mostanában is olyan fiatal kollégákkal találkoztam, akik rendkívül szorgalmasak és odaadók a munkájukban. Az idősebbekkel a tapasztalatuk és a munkához való lojalitásuk miatt volt jó együttműködni. Minden szempontból megérte ezt a hivatást választani. Az emberek ismernek, én is sok mindenkit megismertem a gyógyításnak köszönhetően. Azt a tényt mindig is nehéz volt elfogadni, hogy nem tudunk mindenkit meggyógyítani, és némely páciens meghal. Minden ember nagyon értékes számomra, és szerettem tenni az egészségükért.

* Ezt pedig el is ismerték a Pro Urbe díjjal.

— Igen, ami nagyon jólesett. Visszagondolok, hogy gyerekkoromban Zentán belül a különféle városrészek gyerekei csoportokat alkottak, és mindegyikből kikerült egy vagy több olyan személy, aki felnőttként valakinek számított. Rossz szembesülni azzal, hogy ők idővel eltűnnek, hiszen az élet teszi a dolgát. Gyerekként rengeteget sportoltam, és ma már sok klub nem létezik az akkoriak közül. Ugyanez a mostoha valóság tapasztalható az egészségügyben is, hogy sok okos és szorgalmas emberrel volt szerencsém együtt dolgozni, akik ma már nem élnek. Persze ez az élet rendje. Az ötvenévnyi munkám alatt igyekeztem emberséges maradni, a gyógyítás vezérelt, minden más mellékes volt. Abban hittem és hiszek a mai napig, hogy a gondoskodáshoz és a törődéshez nem kell pénz, hiszen betakarni a beteget vagy megmérni a lázát nem kerül semmibe. Sosem szerettem azt a mondatot, hogy mit csináljak magával?, mert nincs úgy, hogy ne tudj valamit csinálni. A beteg azért van ott az orvos előtt, hogy megtudja, miként tud az orvos segíteni rajta, milyen lehetőségei vannak, ha nem is a gyógyulásra, de a panaszai enyhítésére. Élni kell a széles eszköztárral, legyen az egy injekció, egy tapasz, egy ablaknyitás, melynek köszönhetően 5 százalékkel több oxigénhez jut az ember. Az olyan kis, ám mégis nagy dolgok is számítanak, mint az, hogy tisztába tesszük a beteget, letöröljük róla az izzadságot, csillapítjuk a lázát. Mindig igyekeztem olyan terápiát vagy gyógyszert kiírni, amely ingyenes, receptre kapható, ha tudtam, hogy olyan egzisztenciális helyzetben van a beteg.

* Mivel fogja tölteni a nyugdíjas éveket?

— A munkából már az m betű is sok, az biztos, hogy dolgozni már nem szeretnék, viszont azt is tudom, hogy nem fogok unatkozni. Mostanában rengeteg zenét hallgatok, ami nagyon jólesik a lelkemnek. Imádom az unokáimat, nagyszerű gyerekek, és van mit bepótolni velük, mert az orvoslás miatt kevés időt töltöttünk együtt. Valahol azt olvastam, hogy az unokák a nagyapjukra hasonlítanak a leginkább. A két fiú focizik is, mint én egykor, hát most több időm lesz keresni a hasonlóságokat közöttünk.