home 2024. június 26., János napja
Online előfizetés
Mikor érek már haza?
Perisity Irma
2005.04.27.
LX. évf. 17. szám

- Mit kell csinálni a pulyka nyakával? - kérdezi szemmel látható tanácstalanságban, miután üdvözöljük egymást. A szerény, kicsi konyhában óriási a felfordulás. Gazdájától a félhavi fizetés gyanánt két pulykát kapott, és most éppen azokkal birkózik nagy igyekezettel. Mélyhűtője még nincs, mondja, de...

- Mit kell csinálni a pulyka nyakával? - kérdezi szemmel látható tanácstalanságban, miután üdvözöljük egymást.
A szerény, kicsi konyhában óriási a felfordulás. Gazdájától a félhavi fizetés gyanánt két pulykát kapott, és most éppen azokkal birkózik nagy igyekezettel. Mélyhűtője még nincs, mondja, de a szomszédasszony felajánlotta, hogy szorít helyet az övében.
- Ha egy kicsit nagyobbak lennének ezek a combok - nézegeti őket -, talán meg is füstölném, és Robinak néhány napig lenne mit reggelire vinnie. Komoly háziasszonyi gondok ezek az alig 28 éves M. számára.
- Nagyon szeretek olvasni, a Hét Napot még otthonról ismerem, mert az édesanyám, amióta csak emlékszem, előfizetője a lapnak. Már gyerekkoromban is szívesen belelapoztam, emlékszem, sokszor az volt az érdekesebb számomra, amit nem is nagyon értettem. Az ilyen olvasástól valahogy felnőttebbnek éreztem magam. Egyke vagyok, és azt hiszem, a szüleim szemében sohase leszek igazából felnőtt, pedig higgye el, nagyon igyekszem. Talán ezt a beszélgetést is elhalaszthattam volna idősebb koromra. Mégis úgy döntöttem, hogy beszélgetek magával, már csak azért is, mert az én sorsom most van alakulóban. Vagy már ki is alakult, csak nem vagyok tudatában?! Olyan iparoscsalád egyetlenkéje vagyok, amelyben a jó szakmájú apuka állami helyen dolgozott ugyan, de az anyámat nem engedte munkába állni, mert úgy vélte, hogy a férfi dolga eltartani a családját. Igaz, sokat maszekolt munka után, és eleinte ment is minden annak rendje és módja szerint. A gondok akkor kezdődtek, amikor már iskoláskorúvá váltam. Nem találom még ma sem a magyarázatát annak, hogy apu miért kezdett el inni. Nem volt olyan, mint az iszákosok legtöbbje, hogy amikor berúgott, tántorgott, verekedett volna. De két-háromhavonként rájött az őrület, és ilyenkor egy álló hétig ivott egyfolytában, de annyira, hogy szinte nem is tudott magáról. Utána egy hétig beteg volt, majd ment minden a rendes kerékvágásban az újabb kritikus időszakig. Azt sem mondhatom, hogy túlságosan goromba lett volna, de ha lerészegedett, mindenkivel vitatkozott, kötekedett. Szerettem a szüleimet, de olyan igazán meghitt, bensőséges beszélgetéseket sohasem folytattam velük, mert nem lehetett. Apám szerint minden barátnőm neveletlen volt. Amikor már idősebb lettem, mindig azt mondta, a fiúk csak a szoknyám alá akarnak nézni, hát nagyon ügyeljek rá, hogy mit viselek alatta: szégyent vagy erkölcsöt. Valahogy azért kijöttünk egymással, komolyabb problémák nem adódtak. Mindaddig, míg az apámnak fel nem mondtak. Ez talán szépítése a dolgoknak, merthogy igazából az történt, hogy berúgott a munkahelyén, és addig okoskodott a munkavezetővel, míg az ki nem rúgta a műhelyből. Csak egy hét múlva kapta meg a munkakönyvét, és azután soha többé nem dolgozott. Anyám már majdnem ötvenéves volt, amikor kénytelen volt elhelyezkedni. Rákényszerült, mert beköszöntöttek az ínséges idők, és valamiből pénzt kellett teremteni a megélhetéshez. Egyre gyakoribbak lettek a viták a szüleim közt, és én kétségbeesetten döbbentem rá, hogy a terhükre vagyok. Minden vita során elhangzott ugyanis, hogy: itt van a lány, őmiatta... őneki...
Nem tudtam mit tegyek. Épp hogy középiskolás lettem, másodikos koromban már alig volt tanítás, mert hol sztrájkoltak a tanárok, hol meg fűtőanyaghiány miatt szünetelt az oktatás. Ilyenkor csak lógtunk, céltalanul csellengtünk a városban, szinte valamennyien zsebpénz nélkül, vagy csak nagyon szerénnyel. Aztán ki-ki ment a maga útján, és a barátnőim közül sokan úgy köszöntek el: ,,No én megyek haza". Már tizenhét éves voltam, és ha ezt a szót hallottam, hogy haza, mindig kellemes meleg otthonra, jó puha szobapapucsra, anyutól kapott puszira meg egy bögre meleg tejre gondoltam, azonkívül aputól a tanulás és az iskolai élmények iránti őszinte érdeklődésre. Mindezek helyett nekem ott volt a konyhaasztalon a cetli: mit kell csinálni és mit kell venni. Apa, ha otthon volt, vagy kábult állapotban éppen horkolt a díványon, vagy menni készült, hogy ilyen állapotba kerüljön. Akkor talán még nem is tudtam nagyon érzékelni a különbséget a mások és az én otthonom között. Csak valami fájó hiányérzet gyötört mindig, valami nagy fogadkozás, hogy egyszer majd én is ,,hazaérek'.
Betöltöttem a tizenhetedik életévemet, amikor megismertem a férjemet. Ő tanyasi gyerek volt, de a barátaival eljárt ő is Palicsra, és időnként a városba, szórakozni. Nagyon helyes, csöndes fiú volt, nálam hat évvel idősebb. Megmondtam a szüleimnek is, hogy van fiúm, de nem voltak tőle elragadtatva. Az apám azonnal azt kérdezte, benyúlt-e már a szoknyám alá. Olyan undorítónak tartottam ezt a kérdését, hogy valami csúnyát válaszoltam. Rettenetes jelent következett, hiába mesterkedett anyám, apám kitette a szűrömet. Összeszedtem a kidobált holmimat, és Robiéknál kerestem menedéket. Amikor tizennyolc éves lettem, megesküdtünk, mert már terhes voltam. A szüleim még az esküvőnkre se jöttek el. Robi szüleinél laktunk akkor is, amikor megszületett a kislányunk. Igaz, hogy apósom is alkoholista volt, méghozzá agresszív, verekedős, de nem volt máshol hely, ahol meghúzhattuk volna magunkat. Lassan a férjem is inni kezdett, nem rendszeresen, és sohase itta le magát a sárga földig, de jól érezte magát, ha enyhén spicces volt. Azt hiszem, ezt azért tette, mert ilyen állapotban nem kellett gondolkodnia azon, mi lesz a családjával. Vagy ha gondolkodott is, az alkohol mámorában a kétségbeejtő helyzet sem tűnt talán számára annak. Egyszer nagyon csúnyán összeveszett a részeg apjával, majdnem tettlegességre került sor. Akkor határoztam el, hogy valahova ,,hazamegyünk'. Találtam egy üres házat, olcsó pénzért kiadta a gazda, aki Újvidéken él. Elhurcolkodtunk anyósoméktól. Nem volt se bútorunk, se edényünk, se pénzünk, se tapasztalatunk. De volt otthonunk. Nem rajtam múlott egészen, hogy itt sem érzem magam úgy, hogy hazaértem. A kislány már iskolás, de elég sokat van egyedül, mert én is dolgozom. Igaz, csak alkalmi munkákat kapok, de valahogy bebútoroztuk a lakást, van mit ennünk, a kislány sem szenved semmiben hiányt. Szerényen, de élünk. Hogy boldog, elégedett vagyok-e? Ezen így sohase gondolkodtam. Ha jól sikerül egy ebéd, akkor elégedett vagyok, ha a kislányomat megdicsérik a szülői értekezleten, akkor pedig boldog is. Az utóbbi időben olykor-olykor meglátogat az édesanyám, apám még nem volt nálunk. Valahányszor eljön az anyám, az az első dolga, hogy rendet tesz a lakásban. Mert őszintén szólva én nem tudok rendet tartani. Sokszor, ha a munkából hazaérek, magam is úgy érzem, mintha éppen hurcolkodni készülnék. Egyszerűen ezt is ideiglenes menedékhelynek tartom, és a cirkusz láttán sokszor teszem fel magamban a kérdést: mikor érek én már haza?
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..