A járványhelyzet csak újabb teret adott az áltudományos nézeteknek, a tudományellenes álhíreknek vagy éppen az összeesküvés-elméleteknek. Konteók mindig is léteztek, magam is tisztán emlékszem, milyen bódulattal hallgattam őket annak idején — akkor még nem tudván, hogy az nem a valóság. A legjobban talán úgy tudjuk megfogalmazni, hogy ezek azok a hiedelmek, amelyek szerint bizonyos csoportok titokban, tervszerűen, velünk szemben rosszindulatú együttműködést terveznek/szerveznek.
Mindez néhány éve beitta magát a társadalmi közbeszédbe, mindinkább közös ismereteink is vannak róla, ezért már a kommunikációnk tárgyává vált. Emellett egyre több tudományos cikk született a dezinformáció pszichológiájáról is. Szakemberek állítása szerint mindenki fogékony bizonyos típusú téves hiedelmekre, melyek valamely körülmények között akár hasznosak is lehetnek.
Az álhírek gyakran az információs hadviselés eszközei, különösen jelentős ez a politika világában, ahol manapság alternatív tényekkel, álhírekkel állítanak szembe bennünket. A megoldás most is bennünk van, mert csak az emberre jellemző, hogy szeret egy elképzelt valóságban élni. S amíg egy film esetében tudjuk, hogy nem minden állítása igaz, addig az álhírek csapdája az, hogy végig igaznak állítják be magukat. Ezért sokan elkezdtek kételkedni abban, léteznek-e valóban tények. Vagyis a fő eszméket leváltjuk a hiedelmekre. A választási kampányok során gyakran terjesztenek el olyan hihetetlen állításokat az ellenfelekről, amelyek valahogy mégis beszivárognak a köztudatba, ezért általuk sok embert tudnak mozgósítani.
A járványhelyzetnél a szorongás csökkentése érdekében nagyobb valószínűséggel fogadunk el megnyugvást hozó elméleteket. A bennünket érő rengeteg információ között nehéz elhatárolódni a dezinformációktól, ezért ez még kihívás mindannyiunknak.
Az összeesküvés-elméletek egyik ismérve, hogy minden jelenség között összefüggést látnak, és nehezen cáfolhatóak. Egyébként valóban arra törekszünk, hogy megismerjük a világ dolgai közötti összefüggéseket, ám ha azok ott is feltűnnek, ahol igazából nincsenek, akkor az tévútra visz bennünket. Az absztrakt gondolkodás dominanciája a kritikai gondolkodás kárára megy, pedig milyen jó lenne megtartani egy olyan egyensúlyt, amelyben a képzelőerő és a racionalitás is szerepet kap — a megfelelő helyen, időben. Másrészt ezek az elméletek mindig valamilyen tökéletes elme vagy elmék köré csoportosulnak, pedig az emberek nem tökéletesek, s az események mögött sem mindig az áll, akinek az az érdeke. (Azaz a pandémia mögött nem a kézfertőtlenítő cégek, de még csak nem is a kézápoló krémek gyártói állnak.)
A megfigyelések alapján az összeesküvéselmélet-hívők különböző tárgyú elméletekhez is kapcsolódni tudnak, nem csak egyhez. Szerencsére a racionális érvelés hatékony lehet azoknál, akik nem nagyon elkötelezettek egy téveszme iránt. Az összeesküvés-elméletek harcosaira persze az észérvek nem hatnak. Fontos, hogy soha ne tegyük nevetségessé az embert, legfeljebb az elméletet. A konteók néha olyan abszurdnak tűnhetnek, hogy azokat, akik hisznek bennük, könnyen címkézhetjük őrültnek vagy ostobának. Ám a kutatások azt mutatják, hogy — iskolázottságtól, mentális állapottól függetlenül — mindannyian ki vagyunk téve a konspirációs elméletek kísértésének. Ez tehát nem kizárólag a paranoid emberek sajátja, mert a társadalom sokkal szélesebb rétege fogékony rá. Ezek a teóriák a mi igényeinket elégítik ki, ezért is hisszük el őket, így ebben nekünk is felelősségünk van. Azt is megállapították, hogy a hatalommal bíróknak is fűződhet érdekük ahhoz, hogy terjesszék őket.
Akkor mégis miért gyártunk összeesküvés-elméleteket? Egyrészt, mert emberi mivoltunk része, hogy folyton megismerjük a valóságot és a körülöttünk történő eseményeket. Ha ebben akadályozva vagyunk, akkor a szorongáscsökkentést akár konteók gyártásával is elérhetjük. Olykor nem áll rendelkezésünkre elegendő információ a történések megmagyarázására, ezért a magunk módján tömködjük be ezeket az információs réseket. Ezek mindig a saját csoportunkon kívüli személyekre, gyakrabban hatalmi körökre irányulnak. Az ellenségkép pedig tovább erősíti a mi csoportunk összetartását, kohézióját.
Több kutatás is arra jutott (pl. Voracek és Swami, 2013), hogy „a konspirációk segítenek bennünket abban, hogy a világot kontrolláló erőket gonosznak titulálhassuk, ezzel szemben pedig önmagunkat jobbnak, majdhogynem hibátlannak érezzük”. Az alacsony önértékelést sejtik a háttérben, így például a hátrányos helyzetünkért magunk helyett másokat hibáztatunk ezekben az elméletekben. Ugyanígy azok a személyek, akik tehetetlennek érzik magukat, vagy nem tudják megfelelő mértékben befolyásolni a körülöttük történő eseményeket, nagyobb valószínűséggel hihetnek konteókban.
Ezeknek az elméleteknek sajnos igen jelentős veszélyeik is vannak: például a csoportban felgyülemlett indulat sokszor erőszakot szülhet. A hatalommal kapcsolatos bizalmatlanság és a politikai intézmények fenyegető jellege gyanakvást okoz, ami erős táptalaja a konspirációs elméleteknek. Emellett maguk az elméletek is növelik a bizalmatlanságot. A közösségi média korában pedig ezek országhatároktól és kultúráktól függetlenül terjednek. A pszichológia úgy véli, az összeesküvés-elméletekbe vetett hit az emberek rend, biztonság és kontroll iránti tudáson alapuló igényeit elégíti ki, azaz szorongást csökkent. Ami azért paradox helyzet, mert ezek a teóriák egyben újabb nyugtalanságot is eredményezhetnek, s akár kiszámíthatatlan katasztrófákat is a világban.
A megoldás talán az lehet, ha a minket körülvevő világot és a társadalmat biztonságossá tesszük. Az pedig, hogy ki miben hisz, személyes döntés, mindaddig, amíg azzal senkinek sem árt.
