Az elmúlt évszázadok során a liberális demokráciák csak a legutóbbi évtizedekben jutottak el oda, hogy a munkavégzés társadalmi kötelezettsége fokozatosan háttérbe szoruljon. A történelem korábbi szakaszaiban még a skandináv jóléti államok esetében is jelen volt egyfajta állami vagy közösségi kényszerítő erő, mely a munkát nem csupán jogként, hanem kötelességként is értelmezte. Tapasztalati tény, hogy azokban az országokban, ahol a munkafegyelmet és a gazdasági részvételt erőteljesebben érvényesítették, a termelés hosszabb időn át magasabb szintre állt be, mint a szabadelvű demokráciákban.
Kis és nagy tigrisek
Nem véletlen, hogy a XX. század második felében, a II. világháború és az újjáépítések időszaka után, a gazdasági fejlődés új központjai a Távol-Keleten jelentek meg. Az úgynevezett kis tigrisek — mindenekelőtt Dél-Korea — az elmúlt évtizedekben a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságai közé tartoztak. Közülük Dél-Korea vált az egyik legfontosabb szereplővé, az elmúlt két-három évtizedben igazi Samsung-országgá alakult, mely a hadiipartól a szórakoztatóelektronikáig a technológiai innováció egyik globális központja. A termelés és a fejlesztés precízen megtervezett és következetesen végrehajtott folyamat, mely mögött tudatos állami irányítás és következetes gazdaságpolitika áll. Még fontosabb, hogy a Kínát, Japánt és Dél-Koreát befolyásoló tényezők között szerepel a konfuciánus etika is. Igaz, hogy a Távol-Keleten gyűlölik Japánt annak II. világháborús kegyetlenkedései miatt, és az is igaz, hogy Japánban demokrácia van, de Konfuciusz szerepe ott is meghatározó. A Távol-Keleten a gondolkodás nem a szabadságra irányul, hanem a harmóniára. Az ember nem akkor teljesítette be életének célját, ha minél szabadabb, hanem akkor, ha harmóniában van egyebek között a társadalommal, és ez bizonyos helyzetekben azzal jár, hogy sokat dolgozik. Ez tehát az alap, melyen a távol-keleti rendszerek nyugszanak.
A japán példa
Japánban indult el elsőként a gazdasági fejlődés, miután 1945-ben vállalniuk kellett a legyőzött szerepét, hiszen mást nem tehettek. A japán munkamorál, precizitás viszonylag rövid idő alatt a technológia és az autógyártás egyik éllovasává tették őket, ennek azonban megvoltak a fenn vázolt lélektani elemei is. A japán munkavállaló hajlandó volt sokat dolgozni, hűséges volt a cégéhez, így Japán az 1950-es évek közepétől az 1970-es évek közepéig a világ egyik vezető országa lett. Ráadásul a japán lakosok olyan fegyelmezettek, hogy saját országuk kölcsöneit maguk fizetik meg azáltal, hogy állampapírokat vásárolnak, így Japán nem szorul külföldi kölcsönök felvételére, és az 1945-beli katasztrófa után ma már az egyik legnagyobb hitelező a világpiacon. A „japán csoda” az 1990-es évektől sajnos elhalványult, az ország GDP-je és ipari teljesítménye ugyanis olyan magassá vált, hogy ezt nem lehetett tovább növelni, és a stagnálás felé közelítő állapot kezdődött el, melyből Japán két-három évtized alatt sem volt képes kilépni.
Dél-Korea, a diktatúrából kialakult köztársaság
Dél-Korea története egészen más, ám alapjait tekintve mégis hasonló Japánéhoz. A Koreai-félszigeten, melyet a II. világháborúban a japánok uraltak és terrorizáltak, egy regionális összeütközés zajlott (1950—1953). Ahelyett, hogy az egész félszigetet a kommunista blokkhoz csatolták volna, a nyugati hatalmaknak sikerült elérniük, hogy a félsziget déli része nyugati befolyás alá kerüljön. Ezután egy hosszú diktatúra következett, mely 1987-ig tartott, és mely nagyon kemény munkára fogta a lakosságot. Észak-Koreában is diktatúra következett, ám az annyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy Oroszország, de elsősorban Kína támogatásának köszönhette és köszönheti fennmaradását. A dél-koreai diktatúra megalapozta a fejlődést. A fegyelmezetten dolgozó milliók, majd az egyre szélesedő műszaki értelmiség és műszaki irányultság mára az egyik legfejlettebb országgá tette az ázsiai mércével mérve nem túl nagy népességű országot (ma ez 52 millió fő). Ma Dél-Koreában védetik le a legtöbb szabadalmat, ezenkívül a műszaki cikkek, sőt az informatikai cikkek terén is az egyik vezető ország. Miközben azonban egyre magasabbra jut a technológiai fejlődést illetően, a születési ráta az országban rendkívül alacsony (0,75).
A Kínai Köztársaság
A világ országainak legnagyobb része nem ismeri el Tajvant, mely hivatalosan Kínai Köztársaság, és ugyanúgy az egységes Kínát akarja megvalósítani, mint a Kínai Népköztársaság. A politikai elismerés hiánya azonban nem azt eredményezi, hogy nem kereskednek vele. Tajvan létrejötte egy súlyos polgárháború eredménye. A Kuomintang, a nemzeti párt súlyos vereséget szenvedett a Mao vezette Kínai Kommunista Párttól, így arra kényszerült, hogy az egykori japán gyarmatra, Formosa, azaz Tajvan szigetére vonuljon vissza. Itt félig hadiállapotot kellett fenntartania, hiszen a népi Kína ereje sokkal nagyobb volt, ezért kapott nyugati segítséget is. A kezdeti, alacsony hozamú mezőgazdasági termelést az ipari termelés egészítette ki, majd vált az egész fejlődés mozgatójává, hogy végül az információs technológia Tajvant a világ egyik legfontosabb szereplőjévé tegye. Ma Tajvanon van a legmodernebb chipgyár, és ilyen értelemben megkerülhetetlen a világpiacon.
A Népi Kína — a Nagy Tigris
A XX. század legnagyobb fejlődését Kína mutatta fel. Az 1950-es évektől máig hatalmas utat járt be. Kezdetben gondot okozott a lakosság élelmezése, és az újragondolt kommunista kísérletek nem voltak sikeresek. Kína számára egy kiút mutatkozott: az a kissingeri vonal, amely szerint a kommunista Kínát le kell választani a kommunista Szovjetunióról. Ez abban nyilvánult meg, hogy Kína „bérmunkát” végezhetett a nyugati cégeknek. Ezenkívül az igen erőszakos Mao Ce-tung halála után a zseniális Teng Hsziao-ping került hatalomra, aki egy kísérletbe kezdett. Kiválasztott egy dél-kínai halászfalut, Sencsent, és piacgazdaságot vezetett be ott. Nem volt biztos a sikerben, ezért akarta először kicsiben megnézni, hogy jól működik-e a rendszer — és jól működött. Sencsen ma már 10 milliós város, és mivel a kísérlet sikerült, a hatalom egyre több városban és régióban vezette be a piacgazdaságot. Kína ettől még nem lett demokrácia, viszont a kapitalizmus irányítása egy félig diktatórikus rendszerben gazdasági értelemben hatalmas előrelépést hozott. A ’80-as évektől a kínai gazdasági növekedés 10% körül volt, sőt, néha meg is haladta ezt a számot. A kínai gazdaság máig viszonylag nagy növekedésben van, noha mivel a termelés eleve magas szinten áll, ma már „csak” évi kb. 5%-os — de abszolút értékben ez hatalmas összeg.
Mindezt úgy sikerült elérni, hogy kezdetben nem volt sem nyugdíj, sem egészségbiztosítás, az embereket akár napi 12 órát is dolgoztatták, a külföldi szabadalmakat lekoppintották, és bevezették az egygyerekes politikát. Mindezek a dolgok elképzelhetetlenek Nyugat-Európában vagy az USA-ban, de ezt a mintát követi még néhány állam. A világgazdaságban Vietnám, a Fülöp-szigetek, valamint egyes afrikai országok hasonló módszereket alkalmaznak, és ezek az államok Európához viszonyítva rendkívül nagy népességűek, ahol a fiatalok aránya nagy.
Összegzés
A gazdaság és az enyhe diktatúrák összekombinálva nagyon jó eredményeket hoznak. Ha egy ország szélsőségesen diktatórikus, az minden innovációt elnyom, és ez zsákutca. Másrészt, ha egy társadalom azt üzeni, hogy légy szabad, valósítsd meg önmagad, az azt eredményezi, hogy az emberek egyre kevésbé akarnak dolgozni, és a munkák közül is csak azokat akarják elvállalni, amelyek nem járnak piszokkal és bűzzel. Persze, ha az egyéni érdekek felől közelítjük meg a kérdést, a válasz mindenképp az, hogy jobb elkerülni ezeket a munkahelyeket, ám a társadalom szempontjából ez rossz válasz. Erre keresett Nyugat-Európa egy olyan megoldást, amely végül, úgy tűnik, bizonytalanná teszi a jövőjét. Vendégmunkásokat alkalmaznak, kihasználva azt, hogy nagy szükségük van pénzre, ezért elvégzik a rosszul fizető és a helyi lakosság által nem vállalt munkákat. Ez odáig jutott, hogy a kórházi ápolók, sőt az orvosok — akiknek hibás döntései súlyos következményekkel járhatnak — helyére is külföldieket keresnek. Ez azzal jár, hogy az „őslakosok” lassan elfogynak a kényelemben, mert egyetlen gyermeket sem igazán akarnak vállalni, nemhogy többet.
A fentieket figyelembe véve, egy egészséges társadalomban egyrészt minden munkát meg kellene anyagilag becsülni. A nehéz vagy kellemetlen munkákat végzőket pedig másként is kellene motiválni. A vendégmunkások importja csak a pillanatnyi nehézségeket orvosolja, hosszú távon nem megoldás, sőt, visszafordíthatatlan demográfiai folyamatokat indít el. Amint láttuk, az ázsiai feltörekvő és vezető kapitalista országok nem a külföldről származó munkásokkal oldották meg a kérdést.
A diktatúra azonban mégis egy nemkívánatos társadalmi berendezkedés, jobb lenne, ha mindenkiben a munka becsülete és fontossága munkálna, a politikusokban pedig az, hogy méltányos helyzetet teremtsenek, melyben az utcaseprő nem azt érezné, hogy munkája megalázó és alulfizetett.
