Télen oly nagy szeretettel gondolok kedvenc Ludasi-tavamra. Ilyenkor mindig felidézem magamban a nyári horgászélményeimet. Most sincs ez másképpen, az utóbbi időben azonban emlékeimhez némi szorongás is csatlakozik. Vajon megmaradnak-e a sűrű nádasok, a vízen ringó csónakban töltött gondtalan órák számomra és a Ludasi-tó elkötelezett horgászai számára?!
Gyerekkorom óta járom a tavat, és nem hiszem, hogy van még olyan zuga, amelyet ne ismernék, vagy éppenséggel ne fűzne oda valamilyen élmény — tekintet nélkül arra, hogy jó vagy rossz. Mert volt ilyen is, olyan is. Voltak gyönyörű fogós évek, amikor nem volt ritka a többkilós pontyfogás (akkor a pontyok három kilónál kezdődtek). De még akkor is, ha a pontyoknak történetesen nem volt kapókedve, termetes sügérekkel, gyönyörű cigányhalakkal vagy éppen örökevő sárgakárászokkal szórakozhattunk. Voltak süllős évek is, majd hatalmas csukák tartották izgalomban a ludasi horgászt. Egy időben a harcsa is elszaporodott a tóban, sőt még a nagy termetű busák is otthonra találtak benne. Volt azonban katasztrofális halpusztulás is, amikor nem győztük partra szállítani a sok elhullott halat. A tó azonban újraéledt, és néhány év múltán a magamfajta horgászembernek már megint volt mit keresnie buja, zegzugos nádasaiban.
Időközben a tavat és környékét rezervátummá nyilvánították, különleges madárvilága és rendkívül változatos növényvilága miatt. Bekerült az iráni ramsari nemzetközi egyezménybe is. Mindezt azonban a tóról való gondoskodás egy cseppet sem igazolta. Nyaranta a vizet elvezették fontosabbnak vélt helyekre, a maradékot pedig kilocsolták a környező földekre, egészen a kritikus szintig. Közben a Palicsi-tóból mérgező iszap is érkezett, mely nagy mértékben feltöltötte a tó északnyugati részét. A válságos években aztán a tavon kíméletlen orvhalászat folyt, mely akkor jócskán megtizedelte a már egyébként is gyér halállományt.
Mivel a természetvédelem azt is előírja, hogy egy bizonyos védelem alatt álló vizes élőhelyen csak autochton halak lakhatnak, utánpótlásról szó sem lehetett. (Bizonyos próbálkozások majdnem perrel végződtek.)
Mindezek eredményeként eltűnt a tóból a sok szép nemes ponty, a tükrös és a tőponty is, és helyettük a nyurga, a vadponty lett az úr. A természet maga gondoskodott a halutánpótlásról, a madarak a lábukon hordták át az ikrát a vadvizekből. Ez a természetes halutánpótlás tudvalevően a vadponty esetében a legsikeresebb. A valamikor oly szemet gyönyörködtető nádmozgásból, melyet a szép nagy tükrösöknek és a tőpontyoknak köszönhettünk, már semmi sem maradt, mert a láthatatlan vadpontyok láthatatlanul is közlekednek.
A tó elkötelezett horgászait egészen más dolgok is aggasztják. A tó felett rendelkező illetékesek ugyanis a tó védettsége ürügyén már a kezdet kezdetén túlkapásokba bocsátkoztak. Olyan rent hoztak a horgászok kárára, hogy csónakból csak július 1-jétől szabad horgászni, a partról viszont bármikor — már ha az ember egyáltalán talál magának egy kis szabad vizet a náddal szinte teljesen benőtt Ludasi-tó partján. Természetvédelmi szempontból azonban ez sem logikus döntés, hiszen éppen a part menti sekély vízben, a tocsogókban állomásozik a legtöbb madár, és fészkét is a közelben rakja.
Tehát akárhogy nézzük is, a természetvédők intézkedései tele vannak következetlenséggel. Egyébiránt pedig nehéz elhinni, hogy az itt-ott felbukkanó csónakos horgászok fogják megbolygatni a ludasi élővilágot. Amikor még rengetet hal úszkált a tóban, és sok volt a csónak is, hogyhogy nem érte kár az állatvilágot? Még emlékszem, abban az időben mennyi sirály vijjogott a fejünk felett, s a sok fészek ott volt a szemünk előtt... Állítom, hogy a halkan tovasikló csónakok nem zavarták a madarakat. De egyébként is miért éppen a horgász — aki órák hosszat ül néma csendben a csónakjában, és éppen arról ismert, hogy szereti a természetet — veszélyes a tó élővilágára?!
A horgász, aki, mondjuk, csupán azért hoz több kenyeret az uzsonnájához, hogy abból a kedvenc kis vízicsirkéjének is juttathasson? (Most magamra gondolok.) Én a madaraimon kívül még a teknősbékát is etetem, sőt nevet is adok a kedvenc vízi élőlényeimnek, melyek rendre meglátogatnak ott-tartózkodásom alatt. Merem állítani, hogy mi, csónakos horgászok semmit sem tudunk ártani a tó madár- és állatvilágának. Akkor mégis miért vagyunk kirekesztve ennyi időre onnan?!
Tudván, hogy a Palicsi-tóban nincs horgászatra való hal, önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy érdemes-e két-három hónapnyi horgászásért odaadni azt a sok pénzt a horgászszövetségnek. Én nagyon kötődöm a Ludasi-tóhoz, noha más vizek is léteznek számomra. Nem tudok elképzelni semmit, ami helyettesíthetne egy igazi, csónakos-tollas nádi horgászatot a szeretett tavamon. Így talán a fenntartásaim is érthetőbbek.
Szabó Attila felvételei
