— Valamelyik nap a kertből hazafelé jövet az egyik utcabeli gyerek rám szólt: Jani bácsi, a szemüvege el van törve — kezdi a beszélgetést hosszas hallgatás után a vendégem. — Tudom, fiam, de nem akarom megjavíttatni, mert ez egy varázsszemüveg. A gyerek csak elvigyorogta magát, biztosan azt gondolta, hülye vagyok, és továbbállt. De magának elmondom, hogy ez a törött szemüveg igenis varázsszemüveg. A megboldogult feleségemé volt, és az egyik üvege akkor tört el a sarkában, amikor a palánták locsolása közben rosszul lett, és elesett. Kórházba került, és tíz nap múlva temettük. A betegsége ideje alatt magánál volt, és mintha érezte volna, hogy itt a vég, osztotta a jótanácsokat, mit és hogy csináljak, ha ő már nem lesz mellettem. Akkor adta a kezembe a törött szemüvegét, és hozzá a magyarázatot. Vigyázzak rá — mondta —, mert ő egész életében ezen keresztül nézte a világot, engem, a családot, és minden, ami fontos volt az életében, valahol el van raktározva benne. Hát elég sok dolognak kell akkor az üvegek mögött lennie, több mint negyven évet éltünk ugyanis együtt megértésben, szeretetben. Azt hiszem, csak egyetlen alkalommal szólalkoztunk össze, amikor nem akarta, hogy a fiatalabb fiunknak motorkerékpárt vegyek.

Napszámoscsaládból származtunk, ott is ismerkedtünk meg. Ő tizennégy évesen ott dolgozott a gazdag szomszéd bolgárkertjében, akárcsak én. Én már öreglegénynek számítottam, kiszolgáltam a katonaságot, betöltöttem a huszonnegyedik évemet. Jártam bálokba, udvaroltam is hébe-hóba, de komolyabb kapcsolatom nem volt. Amikor az anyja rájött, hogy szemet vetettünk egymásra, megpróbálta megmagyarázni, hogy a lánya még nem éri fel ésszel, mivel jár férjhez menni, várjunk néhány évet. Ez nekünk nagyon hosszú időnek tűnt, hát egy este szépen batyuba kötöttük a legszükségesebb holminkat, és átszöktünk a Tisza túloldalán lévő faluba. Ott élt egy távoli rokonom, aki kiadta az udvarában lévő alsó lakást, egy szoba-konyhát, és ott kezdtük meg a közös életet. A párom tizenhét éves volt, amikor megszülte az idősebb fiunkat. Amikor nagykorú lett, megesküdtünk, és született még egy fiunk. Nagyon sokat dolgoztunk, de mindig egy helyen, együtt. Abban az időben ha az ember igazán akart valamit, azt el is érhette. Így nekünk is sikerült — lassan ugyan, de összehoztuk a telek árát, és ráépítettük a családi házat. Először egy kikopott melegágyat vettünk kéz alól, abban kezdtük a korai retek, saláta termesztését. És lassan haladtunk felfelé. Holdanként vásároltuk a földeket, ahogy összegyűlt a pénzünk. Már nem jártunk napszámba, bőven volt munka a mi földünkön is.

A fiaink szépen nőttek, a középiskola befejezése után egyetemre iratkoztak. Az idősebb agrármérnök, a fiatalabb közgazdász. Mindkettő nős, a két fiunktól kaptunk négy unokát, az életünk lassan minden tekintetben normális kerékvágásba terelődött. Azt el kell hogy mondjam, anyósomékkal akkor békültünk ki, pontosabban akkor bocsátották meg a szökésünket, amikor a kisebbik fiam megszületett. Én azt nem tudom elmondani — pedig azért jöttem, hogy elmondjam —, milyen szépen éltünk mi. A feleségem egy isteni ajándék volt nekem. Nem volt sem mulya, sem akaratos, mindig tudta, mikor kell közbeszólni anélkül, hogy megsértene. Kiváló háziasszonnyá vált, a szomszédok, ismerősök mind hozzá jöttek receptekért, tanácsért a főzéssel kapcsolatban. A fiúkkal sokat tanult, míg alsóbb iskolába jártak, így a látóköre is bővült. Tudja, ha piacra vittük az árunkat, vagy a városba mentünk, esetleg valamilyen falusi bulira, én olyan büszkén álltam a feleségem mellett, mintha ifjú házasok lettünk volna. Nekünk minden együtt töltött pillanat fontos volt. Sokszor palántálás közben sáros kézzel megsimogattam az ő sáros kezét, összenéztünk, és tudtuk, hogy mi összetartozunk. Mindkét fiunk a nősülés után néhány évig velünk élt, azzal a magyarázattal, hogy tőlünk tanulják, hogyan kell beosztani a szeretetet, hogy életünk végéig jusson belőle minden napra. Szerencse, hogy a gyerekek nem laknak tőlem messzire, így nem vagyok magányra ítélve, valaki mindig mozog az udvarban. De én mindig úgy érzem, valamelyik széken ott ül a feleségem, és önkéntelenül is hajolok felé, hogy alázattal megcsókoljam a feje búbját. Valahol bennem él, ezért kell nekem a törött szemüveg, mert rajta keresztül mintha mindketten ugyanazt látnánk. Hogy mi kell egy életre szóló házasság megőrzéséhez? Hát két olyan összeillő ember, akik egy törött szemüveggel is egésznek, szépnek látják a világot.