Beszélgetés közben gyakran kér elnézést, ilyenkor félrefordulva villámgyors mozdulatokkal SMS-üzenetet pötyögtet mobiltelefonjába. ,,Igazítani kell az eseményeket otthon' - mondja mentegetőzve. Fáradtnak, idegesnek, kialvatlannak tűnik, talán azért, mert keskeny arcában a barna szemek ijesztően nagyra nőttek. Nehezen tudja beszédének fonalát összetartani, pedig nem csapong ide-oda, nem kapkod, nem türelmetlenkedik. De el-elméláz, ilyenkor rendszerint újabb részlet jut eszébe. Időbe telik, míg az újabb részlet értelemmel hozzátapad a történethez. Ez valójában nem is egy történet, ez egy beszélgetésbe fogott örökös küzdés, bizonytalanság, kétség.
- Ha belegondolok, hogy még negyvenöt éves sem vagyok, és már egyre gyakrabban kerít hatalmába a kétségbeesés, a bizonytalanság, hát nagyon gyorsan lelohad az életkedvem - mondja J. - Velem valahogy a dolgok mindig rossz időben történnek. Már úgy érzem, éppen sikerült elkapnom valamit, amikor kisül, hogy az sem az igazi. Kések a felismerésekkel, pedig szinte születésemtől fogva mindig görcsösen igyekszem lépést tartani az élettel. Van egy két évvel fiatalabb öcsém, aki már jó ideje külföldön él. Édesanyám még harmincéves sem volt, amikor özvegyen maradt. Én más vidékről jöttem, ott az erkölcsi normák sokkal szigorúbbak, mint itt. Anyám olyan vasfegyelemmel nevelt bennünket, hogy azt el sem tudom mondani. Mindig attól félt, hogy a rokonság, a környezet azt mondja majd, nincs apjuk, hát utcagyerekek lettek. Mérhetetlenül szeretett bennünket, rengeteget dolgozott, hogy mindent megadhasson, de cserébe feltétlen szófogadást követelt. Amikor befejeztem a középorvosit, megismertem a férjemet, aki tizenkét évvel idősebb nálam. Az első vizitelésekor anyám úgy ítélte meg, hogy rendes, becsületes, mérnöki oklevele van, udvarolhat. Tizenkilenc éves voltam, amikor megesküdtünk. Lánykoromban én rengeteg filléres szerelmes regényt olvastam, arról álmodoztam, hogy nagyon szeretjük majd egymást, lesz egy szép kis házunk hatalmas virágoskerttel, meg négy-öt gyerekünk. És majd nagyon boldogok leszünk, én pedig mindenekelőtt szabad. Sajnos, az életnek semmi köze az álmokhoz. Anyámnak annyiban volt igaza, hogy a férjem egy talpig becsületes, szorgalmas, komoly ember, akire mindig lehet számítani, de a gyengédséget, babusgatást, sőt még a szeretkezést is valahogy olyan merevvé tudja tenni, hogy lassan megfagyott a lelkem mellette.
Egy évre a férjhez menésem után az öcsém egy csoport korabeli fiúval elszökött külföldre, és hosszas huzavona után sikerült neki letelepednie. Így anyám teljesen egyedül maradt. Amikor megszületett az első gyerekünk, a kislányom, anyám nálunk volt két hétig. Akkor vallotta be, hogy volt egy rövid titkos viszonya, amiből már ötödik hónapos terhes. Így született meg a húgom, aki fiatalabb a lányomnál. Amikor két év múlva megszületett a másik kislány is, kértem a férjemet, engedjen dolgozni, mert megöl otthon a magány, az az érzés, hogy nem vagyok másra való, csak mosásra, főzésre. Az anyósommal az első pillanattól kezdve utáltuk egymást, így szóba sem jöhetett, hogy ő vigyáz majd a gyerekekre. De a férjem azt mondta, ha mindenáron dolgozni akarok, hát majd napközibe járatjuk őket. Munkát kaptam a mentőszolgálatnál, ahol természetesen a nővérek számára is van éjjeli ügyelet. A férjem négy évet bírt ki, de akkor már annyira elhatalmasodott rajta a féltékenység, hogy képes volt éjjeli váltás idején kísérni a mentőkocsit, amerre jártunk. Rendezett undorító jeleneteket, sőt meg is pofozott, még a munkahelyemen is. Utána sírva kért bocsánatot, elhalmozott ajándékokkal, bundát vett, új háztartási gépeket, hogy kiengeszteljen. Otthagytam a munkámat, és szültem még egy gyereket, a várva várt fiút. Őszintén mondom, az elmúlt évek során számtalanszor estem kísértésbe, hogy még a gyerekeket is itt hagyva elmenjek az öcsém után. Persze, anyámnak sohasem panaszkodtam, úgysem értett volna meg. A férjem egy vállalat igazgatója, szépen keres, anyósomék háza mellett csinos családi házat építettünk, nőttek a gyerekek, látszatra semmi okom sincs panaszra. A kisebbik lányunk kilencéves volt, amikor először kapott epilepsziarohamot. Annyira súlyosat, hogy megállt a szellemi fejlődésben. Ma egy gyönyörű, húszéves lány, akinek az értelmi szintje a tízévesekének felel meg. Rengeteget szenvedünk vele, de úgy vigyázunk rá, mint a hímes tojásra. A férjem nagyon sokat van házon kívül, így én szenvedem végig minden rohamát, a szélsőséges viselkedését, időnkénti agresszivitását. De hát ez az anyák sorsa. Közben az anyósom ágynak esett, és mivel a sógornőm más városban él, az ápolása az én feladatom lett. A férjemnek javasoltam, hogy fogadjunk mellé ápolót, de neki az volt az ellenérve, hogy őmellé sem fogadott dadust az anyja, megérdemli az ápolást. Gondolja el, hat hónapig forgattam az ágyban az anyósomat anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna hozzám. De kibírtam.
Ahogy nehezült az élet, a férjem egyre jobban hajtott, az idősebb lányunk bejelentette, hogy férjhez akar menni. Egyetemista még, a választottja pedig munkanélküli. A férjem szerint neki kötelessége róluk is gondoskodni. Közben én klimaxba estem, és a terhességem csak a negyedik hónapban derült ki, addig hormonzavarra gyanakodtak az orvosaim. Megszületett a kislányunk, aki most kilenc hónapos. Közben a lányom is szült, az unokám három hónapos. A lányomnak le kell tennie négy vizsgát, hogy beiratkozhasson a negyedik évre, hát az unokámról is én gondoskodom. Közben állandóan arra ügyelek, hogy a fiatalabb lányom nehogy féltékeny legyen, nehogy kárt tegyen a babákban. November közepén aztán egy este a férjem szervezete felmondta a szolgálatot: egyszerűen lefordult a székről, és reszketni kezdett. Azonnal kórházba szállítottuk, szívinfarktus a diagnózis. A rendszertelen alvás, a rengeteg kávé, cigaretta megtette a magáét. Kétségbe voltam esve, naponta a két babát vonszolva rohantam a kórházba, és rémülten láttam, hogy az állapota nagyon lassan javul. Igyekeztem ismerőst találni - maga is tudja, hogyan működik ez ma az egészségügyben -, hogy pontos, érthető információt és valami előrejelzést halljak. Sikerült is, de amikor közöltem a férjemmel, szinte megvadult. A beszélgetésre egy rokonával mentem el, még a pénzt is közösen adtuk át az orvosnak, de a férjem szerint én az orvost pecáztam, elsősorban azért, hogy minél tovább kórházban tartsa. Másnap saját felelősségére otthagyta a kórházat, hazajött, és nekem megtiltotta, hogy bemenjek a házba. Most a kislánnyal a rokonnál vagyok, várom, hogy elmúljon a sokkja a férjemnek. Megpróbáltam már vele beszélni, de azt mondja, halálos ellenséggel nem tárgyal, nem áll szóba azzal, aki az életére tör. Nem használ sem a rokoni, sem a gyerekek rábeszélése, hallani sem akar arról, hogy beengedjen a házba. Ma délután indulok anyámhoz, nem tudom, ő mit szól majd ha megmondom, hogy nemcsak látogatóba jöttem hozzá. Mondja, mi jöhet még mindezek után, amit át kell élnem?