Ács Fruzsina és Szabó Balázs Máté január 30-a és február 3-a között érkezik Vajdaságba, hogy több településen is jókedvre derítse a közönséget. A fellépőket pályájuk kezdetéről, fentekről, lentekről és persze az érkező előadásról is kérdeztem.

* Mikor döntöttétek el, hogy a humoristalét szerepet kap az életetekben?

Sz. B. M.: — Már elég fiatalon, kb. tízévesen eldöntöttem, hogy humorista szeretnék lenni. Akkor indult a Showder Klub című műsor a tévében, és nagy hatással volt rám. Már akkor elkezdtem történeteket, poénokat leírni, de csak jóval később, tizenhét évesen álltam először színpadra.

Á. F.: — 2016-ban volt egy tehetségkutató, ahol szerencsét próbáltam. Akkor álltam életemben először színpadon stand-uppal. Nehéz volt, de közben nagyon intenzív és izgalmas is. Amikor egy-két poénon a teljes közönség nevetett, akkor azt éreztem, hogy meg kell néznem, mennyit tudok ebből kihozni.

Fruzsina és Máté  (fotó: Mari Ornella)

* Már gyerekkorotokban is látszott, hogy ott van bennetek a tehetség?

Sz. B. M.: — Az már akkor is látszott, hogy szeretek szerepelni, tanóra közben bemondani egy-egy poént. Volt, hogy a barátaim körbeültek, és meséltem nekik, már akkor is viccesen.

Á. F.: — Szerintem aki stand-upos lesz, az mindig is használta a humort valamilyen formában. Szerettem szórakoztatni a barátaimat és megnevettetni őket, de akkor még nem tudtam, hogy ez a stand-up.

* Mindig nagy kérdés, hogy honnan érkezik az ihlet. Nálatok ez hogy működik?

Á. F.: — Szerintem abból lehet jót írni, ami intenzív érzést ébreszt benned. Amikor ilyen érzésem van, és automatikusan humorral próbálom feloldani, a következő gondolatom az, hogy hm, ebből lehetne jó stand-up.

Sz. B. M.: — Az ötletek, megfigyelések általában napközben jönnek, pl. a boltban, a buszon, egy beszélgetés közben. Ezeket feljegyzem a telefonomba. Aztán amikor leülök írni, akkor megpróbálom kibontani őket, és színpadon elmondható formába hozni. Sokszor egy ötletből csak hetekkel, hónapokkal vagy akár évekkel később lesz anyag, mert akkor jövök rá, hogyan tudnám ezt színpadon megjeleníteni.

Forrás: A fellépők melléklete

* Mi volt a legnehezebb a pályátok elején, van, ami még ma is kihívást okoz?

Á. F.: — Nehéz volt magabiztosnak érezni magam a színpadon. Most már jóval otthonosabb: sokszor olyan érzés ott állni, mintha ismerősökkel találkoznál egy helyen, és beszélgetnétek — bár itt főképp én beszélek. Az új anyag kipróbálása mindig kihívás, mert nagyon nehéz előre megjósolni, mivel érdemes foglalkozni, és mit kell kihúzni.

Sz. B. M.: — Az elején nagyon nehéz volt megtanulnom, hogyan viselkedjek természetesen a színpadon. Ahhoz, hogy önmagad tudd adni, és megtaláld a saját hangodat, sok fellépésre, gyakorlásra van szükség. Stand-up anyagot írni, ötleteket gyűjteni sem egyszerű, de ebbe is bele lehet jönni. Egy idő után rááll az agyad arra, hogy egy beszélgetésben, szituációban megtaláld azokat a dolgokat, amelyekből utána poént tudsz gyártani. És akkor még ott van a fellépés előtti izgulás. Már ez sem olyan intenzív, mint a legelején volt, de talán még mindig ez okozza a legnagyobb nehézséget.

* Néha hallani olyan szarkasztikus megjegyzéseket, hogy a nők nem olyan viccesek, mint a férfiak. Érezted valaha, hogy más mércével mérnek, mint a férfi humoristákat?

Á. F.: — A társulatban senki sem fogadott másképp. A közönségnek nyilván kuriózum volt az elején, hogy női humorista áll a színpadon. De hosszú távon a jó anyag dönti el, ki marad a pályán, és kinek lesz közönsége — ott már mindegy, ki milyen nemű. A leglényegesebb különbség talán az, hogy férfi humoristáktól sosem kérdezik meg interjúban, milyen férfi humoristának lenni.

* Mi az, amit a közönség talán nem tud rólad, pedig meghatározó része a személyiségednek vagy munkádnak?

Sz. B. M.: — Mivel a humoristák a saját életüket viszik a színpadra, ezért nem tudom, hogy van-e olyan, amit még nem meséltem el magamról a közönségnek. De ha van, és rájövök, hogy mi az, a jövőben biztosan el fogom mondani.

* Mit gondoltok: a humor tükör, menekülés vagy fegyver?

Á. F.: — A humor egy olyan tükör, amelyben magadat nézed, miközben a kezedben egy fegyver van, és közben menekülsz.

Sz. B. M.: — A humor egyrészt jó eszköze annak, hogy beszéljünk dolgokról. Az olyan témák, amelyek az emberekben szorongást, félelmet, feszültséget keltenek, elfogadhatóbbá, kevésbé ijesztővé válnak, ha viccesen vannak tálalva. A színpadon erre törekszem. Másrészt a humorral el is fedhetünk dolgokat. Ha nem szeretnénk megmutatni magunkat, vagy kimutatni, hogy valójában mit érzünk, elbújhatunk egy-egy poén mögé. És természetesen bántóan is lehet használni.

* Ha már a humor használatánál tartunk, hogyan látjátok a stand-up szerepét a közéletben? Vállaltok társadalmi témákat, vagy van esetleg olyan dolog, amelyet tudatosan kerültök?

Á. F.: — Nem kerülök semmit. Arról tudok beszélni, ami engem elkap, és amiről nem beszéltek még előttem. Szerintem nagyon sokan foglalkoznak manapság társadalmi és politikai témákkal, ami teljesen rendben van. Részben én is érintem őket, de nem ez a hangsúlyos az előadásaimban. Sosem éreztem azt, hogy muszáj lenne valamiről beszélnem. Szerintem, ha valaki azt érzi a színpadon, hogy „muszáj” egy témáról beszélnie, akkor ott már rég baj van. Akkor megszűnik az a szabadság, amely nélkül ez a műfaj nem működhet.

Sz. B. M.: — Tudatosan nem kerülök semmit, igyekszem olyan dolgokról beszélni, amelyek foglalkoztatnak, és amelyekkel kapcsolatban lelkes vagyok. Ilyen például a mentális egészség. Ez a téma ebben az esetben is szerepet kap.

* Miben változott a közönség humora az elmúlt években? Érzékenyebbek, nyitottabbak, esetleg kritikusabbak lettünk?

Á. F.: — Szerintem kialakult egy nyitottság a mélyebb témák iránt és nagyobb befogadás a korábban tabusított témák felé. Persze nem mindenhol és nem minden helyzetben. De úgy érzem, felszabadultabbak tudnak lenni az emberek, és jobban mernek önmagukon is nevetni, amikor magukra ismernek.

* Milyen tanácsot adnátok a pályakezdő humoristáknak?

Sz. B. M.: — Hogy írjanak, gondolkodjanak poénokon minél többet, aztán ha tehetik, menjenek el fellépni. Budapesten most már sok open-mic esemény van, ahol bárki kipróbálhatja magát. Menjenek el, és nézzék meg, hogyan érzik magukat a színpadon. És ha az első néhány fellépés nem is sikerül olyan jól, ez ne szegje a kedvüket. Sokkal nehezebb stand-upolni, mint azt szerintem az emberek gondolják, úgyhogy legyenek kitartóak.

Á. F.: — Ha szomjas vagy, igyál a színpadon. Ha köhögnöd kell, köhögj. Ha valami eszedbe jut, mondd ki. Ha valami zavar, tedd szóvá. Ez egy nagyon őszinte műfaj, és a közönség azonnal megérzi, ha visszatartasz valamit. Onnantól pedig nehéz elnyerni a figyelmet és a szimpátiát. Általában igaz, hogy ha te komfortosan érzed magad, akkor a közönség is.

* Jártatok már Vajdaságban?

Á. F.: — Fellépni még sosem voltam, de nagyon várom. Mindig izgalmas nem Magyarországon fellépni: megismerni az ottani embereket, kultúrát, ételeket — főleg az ételeket. Nagyon örültem a lehetőségnek, hogy eljuthattunk ide, és a vajdasági embereket is megnevettethetjük.

Sz. B. M.: — Még nem jártam, úgyhogy nagyon várom már, hogy menjünk. Sok barátom, ismerősöm van, akik a Vajdaságból jöttek, és nagyon jókat meséltek az ottani életről és emberekről.

* Mit mondanátok elöljáróban a közönségnek a vajdasági turnéról?

Sz. B. M.: — Az előadás címe az, hogy Mi bajunk lehet? Arról szól, hogy a húsz-harminc évesek mivel szembesülnek, amikor belecsöppennek a felnőttek világába. Gyertek el! Remélem, minél többetekkel találkozunk az előadásokon.

Á. F.: — Nevetésre számíthatnak. Ennél hosszabban: sok nevetésre. Balázzsal egy olyan műsort akartunk csinálni, amellyel a mi korosztályunk, de szerintem az idősebbek is tudnak rezonálni. A felnőttség minden nyűgjét és baját végigvesszük, miközben mi magunk állunk a célkeresztben.

Tehát Szabadka, Magyarkanizsa, Óbecse, Temerin és Újvidék közönsége, készítsék fel azokat a bizonyos rekeszizmokat!