Telt ház: a gyermekek és a kísérőik feszült várakozással köszöntik a színészeket. Három középkori trubadúr elkezdi mesélni a közismert Charles Perrault-mesét, a Csipkerózsikát. Kecsesen és udvariasan, egy kissé humorosan avatják be a közönséget a műhelytitokba, hogy ez nem Charles Perrault meséje, hanem Joković Živomiré. Aztán elővesznek néhány piros botot és más építőelemet, s odavarázsolnak a színpadra egy kis várat, ahol várva várják a jövendő hercegnő, Csipkerózsika születését. Hamarosan öröm tölti el a gyermekközönség szívét, akárcsak a várvilág bábnépét. Nem tart azonban sokáig ez az érzés, a keresztelőn egyszer csak megjelenik egy hívatlan vendég, a boszorkány, és kimondja az átkot.

A színészek továbbpörgetik a mesét, és a közönség végignézi a kislány felcseperedését, illetve az átok elleni intézkedéseket a várban. Ám a boszorkány nem felejti el megtartani ígéretét, és egy orsóval megszúrja a lányt. Csipkerózsika varázslatos módon álomba szenderül, és vele elalszanak a várban élők is. De a mesének nincs vége: megjelenik egy bábkirályfi, akinek a csókja felébreszti Csipkerózsikát és a várnépet.

De miért is fontos számunkra, hogy Joković rendezte ezt a mesét? Mert ez nem egy közönséges népmese, hanem egy csodamese. Hol alhat még bárki száz évig? Csakis a bábvilágban. És hol van még olyan királyfi, akinek a csókja felébreszti az egész palotát? Csakis a bábvilágban. Persze a bábnép és a bábvilág csak azok számára létezik, akik azt át tudják élni, el tudják hinni. A színház olyan közeg, ahol minden, amit igaznak akarunk, igazzá is válik. A színpadon minden lehetséges. De a művészek mást és másképpen akarnak: a szerelmet és a szeretetet. Márpedig itt minden erő a szeretethez vezet. Számukra minden más mellékes, és a színpadi játék révén meg is tanítanak bennünket arra, hogy semmi más nem számít, nem fontos igazán, csakis a szeretet. Még a bábok élettelen teste sem akadály, hiszen mindent a szeretet és a szerelem mozgat. Hiábavaló volt a boszorkány igyekezete, mert a két tündér a szeretetével meg tudta másítani az átkot, hogy a fiatal királyfi a szerelmével végül életre tudja kelteni Csipkerózsikát. Hiszen minden előttünk történt! Hát ki ne hinné el? Ez azonban csak a színházban lehetséges, mert csak a színházban vannak olyan lények, amelyek mindenre képesek. Ők a színészek és a bábok.

Ebben az előadásban is egyszerre háromféleképpen múlik az idő: a mi időnk, melyet az órán olvasunk le; a gyorsított, bábnépi száz év; és a kor, melybe a művészek minket is belevarázsolnak, azaz a középkor, melyben a mesét bizonyos minnesängerek (dalköltők) adják elő. Ráadásul mindenki a saját előadását látja: a gyermekek a Csipkerózsikát, aki majdnem egy tragédiába sodródik, de végül boldogan férjhez megy a megmentőjéhez. A rendező a felnőttekhez is szól, viccesen emlékeztetve őket a keserű igazságra, hogy milyen gyorsan repül az idő, hogy milyen halandók vagyunk, és hogy az élet szinte olyan valótlan, akár az álom. Végül a felnőttek is a gyermekeikkel örülnek, amikor győz a szeretet és a szerelem, hiszen ők is ugyanazt kívánják gyermekeiknek, amit a bábkirály a bábleányának a színpadon.

És íme, megtörtént a várva várt varázslat: a mese a színpadról átlépett a nézőtérre, és nagy sikerrel bizonyított. A művészek — tudván, hogy ilyen varázslatban részesítik a nézőiket — az előadás végén még egy trubadúr jellegű rímes dalt, egy rövid, kis igazmondó éneket is megtanítanak nekünk a szerelemről és a szeretetről. 

Fotó: Szabadkai Gyermekszínház