— Hihetetlenül ragaszkodik hozzám, nem tudom, mi a helyes a nevelésével kapcsolatban — mondja tanácstalanul. — Felneveltem a négy gyerekemet, megtaláltam, hogyan kell „jól” nevelni őket, de ez a csöppség teljesen kiborított, fenéken rúgta minden élettapasztalatomat, szakmai tudásomat. Nagyon sokat megéltem, ahogy múltak az évek, arra gondoltam, egyszer csak eljön egy szélcsendes időszak is, de úgy látszik, ez számomra csak délibáb. Elvált szülők gyereke vagyok. Az anyám két gyereket szült, én vagyok az idősebb. Anyám az öcsémmel volt terhes, amikor az apám halászás közben kimentett egy fiatal lányt a vízből, és úgy beleszeretett első látásra, hogy meg sem várta, amíg megszületik a másik gyerekük. Elvált az anyámtól, és azonnal feleségül vette a „hableányt”, ahogy mi hívtuk a mostohánkat. Mi maradtunk a lakásban, apa elköltözött. És mintha tőlünk is elvált volna, nagyon ritkán kívánt látni bennünket. Ezért legszívesebben azt mondanám, hogy az özvegy anyám nevelt fel bennünket, mert igazából így is volt.

Tanítóképzőt fejeztem be, az anyám nagyon szigorúan nevelt bennünket. Ha megpróbáltunk tiltakozni, mindig az volt a válasza, neki nagyon kell igyekeznie, hogy rendes emberek legyünk. Nem akarja, hogy az emberek azt mondják: nincs apjuk, nincs, aki fogja a gyeplőjüket. Ezért történhetett meg, hogy alig vettem kézbe a diplomámat és kaptam állást, azonnal beleszerettem egy kollégába a tantestületből. Rendkívül jóképű férfi volt — még most, hatvanöt évesen is az —, azt hittem, az angyalok hozták nekem. „Kijárási tilalomban” élve rengeteg olcsó szerelmes regényt olvastam, és megismerve a jövendő férjemet azt gondoltam, lesz egy pici házunk, körülötte rengeteg virág, az udvarban majd szaladgál két gyerek, mi pedig egymás kezét fogva kávézunk a kertben. Persze ebből jószerével semmi sem valósult meg a megálmodott formában, de nem voltam csalódott, mert rájöttem, a házasság sem egy makulátlan közösség. Dolgoztunk, anyagiakban sosem szenvedtünk hiányt. A férjem mindig megtalálta a módját, hogy befoltozza a családi költségvetés lyukait. Három évvel a két lány után megszületett a fiam is. Az idősebb lányunk befejezte az egyetemet, és férjhez ment, mert terhes volt. Akkor még nem tudtam, de az esküvőjük idején én is állapotos voltam, és két hónappal a lányom után én is szültem egy kislányt. Közben a fiatalabb lányunk közúti balesetben gyógyíthatatlan agyi sérülést szenvedett. Nem volt intézeti eset, de a stressz, idegesség gyakran olyan hatással volt rá, hogy visszaesett egy tizenéves gyerek szintjére. Ez az állapot tart egy ideig, aztán — egy újabb megrázkódtatásig — minden a normális mederben folyik. Emiatt sosem sikerült állandó munkahelyet találnia, de huszonnégy éves korában ő is férjhez ment. Közben az idősebb lányom elvált, és külföldre ment dolgozni, az akkor ötéves kislányát pedig rám bízta. Még dolgoztam, így igazi művészet volt elérni, hogy a családban minden működjön. A fiatalabb lányom is szült két fiút, és amikor rátört a betegség, akkor az anyósa vigyázott a kislegényekre.

Az idő pedig nem állt meg — a fiunk megnősült, a férjem nyugdíjba ment, a legkisebb lányunk iskoláskorú lett. És akkor jelentkezett a beteg lányunk: terhes, de az anyósa nem hajlandó vigyázni még egy gyerekre. Amikor megszülte ezt a kis csodát, a szülészetről egyenesen hozzánk hozták. És azóta az én gyerekem, már csaknem két éve. Időnként a lányom eljön hozzánk látogatóba, de még egyetlen alkalommal sem vette ölébe a lányát. A kislány most kezd beszélni, és én vagyok a mama. Nem tudom, mit kellene tennem. Amikor a kórházból hozzánk került a kicsi, három évvel a nyugdíjaztatásom előtt otthagytam az állásomat, mert nem tudtam minden feladatot ellátni. Közben ugyanis a férjem beteg lett, és állandó felügyeletre szorul, mert alig tud járni. Nálunk van az idősebb lányunk lánya, a mi negyedik gyerekünk, a beteg férjem és a kislány. Nem merem a fiatalabb lányomnak szóvá tenni, hogy mi lesz a kislánnyal. Attól félek, hogy rohamot kap, és ezt nem veszem a lelkemre. Tudja, elég nagy házunk van, többemeletes, de az utóbbi időben csak a konyhát és a nappalit takarítom, egyszerűen sem időm, sem erőm nincs többre. A minap a középiskolás, tizennyolc éves lányom azt mondta, nem biztos, hogy befejezi a gimnáziumot, szerelmes ugyanis az osztálytársába, és lehet, hogy összeházasodnak! Most azt hiszem, azért beszélgetek magával, hogy megkérdezzem: mondja, mennyit tud egy ember elviselni úgy, hogy normális maradjon?