home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Menni vagy nem menni?
SZARKA Ákos
2012.10.31.
LXVII. évf. 44. szám

Sokszor elgondolkodom azon, hogy mit keresek én ezen a világon, mi értelme van annak, hogy éppen ide, ebbe az országba, ilyen körülmények közé születtem.

Gyakran azzal nyugtatom magam, hogy vannak olyan helyek a földgolyón, ahol nemhogy a felnőttek, de még a gyerekek sem engedhetik meg maguknak azt a „luxus”-t, hogy mindennap egyenek és tiszta vizet igyanak. Én szerencsére ilyen helyzetbe még sohasem kerültem, és valljuk be őszintén, hogy többségünknek — ha néha szűkösen is — mindig van mit az asztalra tennie.
Rengeteg fiatal azt gondolja, hogy könnyebb lesz, ha elhagyja ezt az országot. Erre a döntésre főleg a középiskola, illetve a gimnázium elvégzése után jutnak. De mivel lesz nekik jobb? Ki tudja... Viszont a középiskolákban állandóan azt szajkózzák, hogy menjünk külföldre, mert ott vannak az erős iskolák, a nevesebbek, és az ott szerzett diplomával később bárhol könnyebben el tudunk helyezkedni. Nem vonom kétségbe... Csak továbbra is azt vallom (mert én így látom ezt a dolgot), hogy aki valóban dolgozni akar és pénzt keresni, annak ehhez nincs szüksége feltétlenül külföldön szerzett diplomára.
A jövőjüket illetően a fiataloknak négy választási lehetőségük van:
Először is nyomon követhetik azok sorsát, akik külföldre mentek tanulni, befejezték az egyetemet és hazajöttek. Hozzáteszem a külföld szó alatt nemcsak az anyaországot értem. Van például egy ismerősöm, aki az Au Pair nevezetű programmal a kétéves óvóképző után (a ‚90-es évek közepén) kijutott Amerikába, ott egyetemre iratkozott, pszichológusvégzettséget szerzett, majd pár évvel ezelőtt hazaköltözött. Mindezt önerőből tette, mivel a családja sajnos nem tudta anyagilag támogatni. Később azzal biztatták, tegye le a felsőfokú angol nyelvvizsgát. Az Amerikában töltött körülbelül tíz év után ezt játszva meg is tette, de munkát a képzettségének megfelelően még így sem kapott. Most már szerencsére boldog családi életet él. Persze, ő az egyik kivételes eset.
A gyakoribb példa, hogy a fiatal elmegy külföldre, (talán) befejez egy egyetemet, és aztán szinte ugyanakkora eséllyel startol a munkahelyekre, mint az, aki itthon folytatta tanulmányait. Ám a magyar állam megköveteli, hogy aki ott járt egyetemre, az legalább annyi ideig ott is dolgozzon, amennyi ideig a tanulmánya tartott. Legalábbis újabban ez a törvény, viszont olyasmit is suttognak, hogy ezt az időt meg akarják duplázni. Szóval mit értek el vele? Gyakorlatilag eladták a lelküket... Terék Anna költőnő gyönyörűen beszámol az effajta leli fizetségekről, arról, hogy milyen nehéz az élete egy határon túlinak az anyaországban, hogy valójában mennyire nem kellünk mi senkinek, és mennyire lenéznek bennünket. Tisztelet persze a kivételnek, mert ugyebár azok mindig vannak. Arról se feledkezzünk meg, hogy a külföldön való tanulás lényegesen drágább, mint a hazai. Hiába a rengeteg ilyen-olyan ösztöndíj, ha a rezsi meg az élelem legalább kétszer annyiba kerül, mint itthon. Szóval megint ugyanoda lyukadok ki: siránkozunk nagy szegénységünk felett, holott külföldre megyünk egyetemre (dupla áron), hogy aztán ugyanolyan bizonytalan jövő elé nézzünk, mint az itthoniak. Félreértés ne essék, akinek van rávalója, hát menjen, próbáljon szerencsét, de azt mindig tartsa szem előtt, hogy hol született, mert a fa is a gyökerével tud leginkább védekezni a nagy szél ellen.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy fiatalkorom ellenére sokat utazgattam már, s ennek köszönhetően sok mindent láttam (persze szeretnék még többet is látni, de ez most mellékes). Volt alkalmam bejárni Magyarország ismertebb helyeit. Nyári munkán voltam Németországban, ahol ugyan nem kerestem semmit, de csodálatos élményekkel térhettem haza, és sorolhatnám, de most nem ez a célom... Azt viszont hozzá kell tegyem, nem azért járhattam be fél Európát, mert édesapámnak van két cége, vagy mert édesanyám örökölt egy vagyont, hanem a saját munkám gyümölcsét élvezhettem. Ahelyett, hogy naphosszat az interneten lógtam volna vagy a televízió előtt kuporogtam volna, itt-ott dolgozgattam.
Vannak rokonaim Németországban és Amerikában is. Az emberek többsége el van ájulva a „nyugati élet”-től. Meg kell azonban mondjam, korántsem olyan felhőtlen ott az élet, mint ahogyan azt a filmekben látjuk. A családfő (rosszabb esetben mindkét szülő) reggel elmegy otthonról, és este ér haza. A gyerekeit alig látja, naponta legfeljebb két órát, egész nap robotol, hogy eltartsa a családját. Az idő múlik, és észre sem veszik: semmi más nem hiányzik a boldogságukhoz, csak ők maguk — mivel az ember szerencsére még mindig olyan értékes, hogy pénzzel nem lehet helyettesíteni. Sokszor többet ér egy szülői ölelés, mint bármi más... Erről a témáról egy másik ismerősöm mesélt, aki szintén az Au Pairrel költözött ki egy amerikai családhoz két évre. Az Au Pair valójában nagyon hasonlít a baby sitter szolgálathoz. A külföldről származó dadus általában együtt él a családdal, amelynek dolgozik. Barátom tehát pontosan megismerhette az alatt a két év alatt, ameddig ott tartózkodott, az amerikai családok viselkedési szokásait. Meg kell mondanom, nincs elragadtatva tőlük. Ez szerintem természetes is, mivel nem abban a környezetben nevelkedett. Teljesen más az értékrendje, mint az ott élőknek, és ez így van minden egyes külföldre költöző/költözött emberrel. Az eltérés mindössze annyi, hogy vannak, akik bevallják a beilleszkedési nehézségeiket, és vannak, akik letagadják.
A harmadik eset, amikor itthon marad valaki, be is fejezi az egyetemet, és nem kap munkát (ezeket az embereket én egyrészt pechesnek, másrészt pedig túlságosan határozatlannak tartom). Ebből kifolyólag nem talál más megoldást, mint hogy külföldre utazik szerencsét próbálni. Viszont tele van kételyekkel: Vajon hogyan fog boldogulni? Mi lesz, ha nem sikerül munkába állnia? Hogy fog utána itthon mások szemébe nézni?
A negyedik típusba azok a fiatalok tartoznak, akik úgy gondolják, nekik nem kell külföldre menniük ahhoz, hogy boldogulni tudjanak az életben. Ezzel a hozzáállással sikerül is munkába állniuk, és az a tény, hogy itthon maradtak, még nem jelenti azt, hogy megpecsételték a sorsukat és nem járhatnak-kelhetnek a nagyvilágban kedvük szerint. Ez persze főképp attól függ, hogy mekkora az ambíciónk, mert nem mindegy, hogy semmit sem téve arra várunk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, közben arról elmélkedünk, milyen jó is lenne, ha majd egyszer ez is lenne meg az is lenne, vagy a sarkunkra állunk, és azt mondjuk: nekem most ez meg ez kell, és addig nem nyugszom, amíg el nem érem. Persze nem szabad túl görcsösen kapaszkodni egy-egy ilyen elképzeléshez, az a fontos, hogy az ember céltudatosan éljen.
Valahogy így élem meg kortársaimat és magamat. Nagyon ritka az olyan fiatal, aki maximális céltudatossággal veszi kezébe sorsa irányítását. A pályaválasztás előtt állók nagy része kételyekkel van tele. Mi lesz velem, ha...? Mi lenne a leghelyesebb és legjárhatóbb út? — és ehhez hasonló kérdések emésztenek bennünket. Ezekre a kérdésekre azonban senki sem tudhatja előre a helyes választ.

(A Podolszki publicisztikai pályázat dicséretben részesített írása)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..