Már magam sem tudom, mikor hallottam róla először. Csak arra emlékszem, hogy Déry Tibor Szerelem c. novelláját mindig és mindenhol magamban hordoztam. Valahogy így szerethették egymást a nagyszüleim és a szüleim is. Azután megtörtént a csoda. Halálosan szerelmes lettem egy fiúba a tánciskolából. Ő negyedikes volt, én harmadikos. Tökéletes lehetett volna. De nem lett. Nem bántam. Jó volt őt csendben, messziről szeretni, mi több, imádni.
Azután minden megváltozott. Már mások is szerették azt, akit én. És már mást is szeretett az, aki korábban engem. Ami tiszta volt, bepiszkolódott.
Most nem tárgyalnám külön február 14-ét. Már elegen és elégszer elmondták mesterséges voltát. Persze, ünnepelhetünk és vásárolhatunk is kedvesünknek csacska, puccos kis ajándékokat. Erre mindenkinek megvan a maga szabadsága. Csak azt kell szem előtt tartani, mi a cél.
,,Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem...” Talán sokan emlékeznek még a - más rendszerben ugyan, de főleg szókimondó dalszövegeiről híres - Bizottság együttes dalának kezdő soraira. Nos, a barátaim és én már sok táborban, fesztiválon, találkozón énekeltük el ezt. Persze, mindig csak eddig, hisz eddig volt értelme.
Beszéltünk első szerelemről, nagy szerelemről, reménytelen szerelemről, plátói szerelemről, testi szerelemről, örök szerelemről, igaz szerelemről... végtelen szerelemről! Mítoszt építettünk az érzés köré, felruháztuk színekkel, illatokkal, pillantásokkal, szavakkal, mindennel.
Tudják, nemrég az érzésvilágról beszéltem, érintve a szerelem jelenségkörét is, egy nagyon értékes, húsz fő körüli társaság előtt. Nem sok mindentől tartottam jobban eddigi életemben, mint attól az órától. Készültem könyvből, készültem az életből. Mégsem ment. A tankönyv külön definiálja a szerelmet, éppúgy, mint a szótárak, lexikonok és egyéb okos kiadványok, papirosok. Értik ezt?
Ne tessék haragudni, de most nem vonnám be ide a tudomány mai állását erről. Nem kell. Úgy hiszem, olykor félre kell tenni minden ésszerűséget, félre kell tenni mindent, ami zavaró, ami ködösít. Hadd érezzünk egy kicsit úgy, hogy közben nem próbáljuk meg kitalálni, mi az! Tudom, nehéz. Nekem is az.
Ezzel a dologgal kapcsolatban bármit leírunk, megmutatunk, filmre viszünk vagy elmondunk, az lehet valós és valótlan egyaránt, hiszen szubjektív. Miféle tényekről beszélhetünk akkor, amikor azt mindenki másképp, mindenki a maga individuális lényében éli meg?
Vajon hányan és hányszor kerestünk már cinkost magunknak a szerelem bűneihez? Micsoda izgalom és fergeteg az egész keresés, micsoda tűz és vihar az átélés, és micsoda kín és reszketés az elvesztés, a változás. Hemingway azt írta, talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak, és nagyon boldogak legyünk. Érezték már ezt? Ez a szerelem?
Még nem éreztem különlegesebbet annál. Nem szóltunk egy szót sem, mintha nem lett volna fontos beszélni. Együtt hallgattunk. Ezzel teltek el eleinte pillanatok, majd percek, végül órák. Nem kellett csinálni semmit, csak együtt lenni, egymás mellett. Akkor éreztem először, hogy mindennek csak akkor van értelme, ha megoszthatom valakivel. És ma sem tudom, mi ez, csak azt, hogy jó, nagyon jó. Olyankor mindennap egy kicsit jobban szeretek. Kérdem hát újra: Ez a szerelem?
,,Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.'
(Pilinszky János: Azt hiszem)