Az olvasók sokszor felróják a Sorsok, Emberek rovatnak, hogy csak szomorú sorsokról számol be. Az alábbi esemény rácáfol erre, egyúttal bizonyítja a bibliai igazságot, mely szerint csak kopogtatni kell, hogy bebocsátást nyerjünk.
Lapunk egyik nem régi számában, a Csodára várva című írásban egy negyvenkét éves fiatalasszony vallott az életéről, azokról a megpróbáltatásokról, amelyekkel gyermekkora óta meg kellett küzdenie: sorozatos betegségek, rizikós gyermekáldás, anyagi összeomlás, egyszóval őszintén kitárta a lelkét abban a reményben, hogy valakihez talán elér a segélykiáltása. És a csoda megtörtént. Lapunkat nem csak Vajdaságban olvassák, kezébe kerül számtalan külföldön élő hazánkfiának is. Így találtak rá azok a magyarok is, akik egy svájci kisvárosban élnek. Meghatotta őket az asszony vallomása, és már csak egy lépés hiányzott, hogy megtörténjen a csoda. Ezt a lépést Tuba Sándor, a bánáti Tamásfalva negyven éve kivándorolt szülötte tette meg, aki ismert humanistaként — nem először — akciót indított, hogy összegyűjtse a fiatalasszony férje műtétjéhez szükséges pénzt. A cikk szerzőjével telefonon lépett kapcsolatba, így jött létre a találkozás, melyen örömkönnyek kíséretében a fiatalasszony átvehette az önzetlen, jó szándékú olvasók adományát.
— Noha a szélrózsa minden irányában élünk, mégis egy „törzshöz” tartozunk, és nem utolsósorban emberek, érző lények vagyunk, akiket megérint mások nehéz helyzete — mondja minden pátosz, fontoskodás nélkül Tuba úr. — Ha ezzel az adománnyal sikerül letörölni egy család arcáról a könnyeket, akkor már tettünk valami nemeset.
Tuba Sándor (Szabó Attila felvételei)
A szerkesztőség, a szerző, de mindenekelőtt a szóban forgó család köszönetet mond a svájci kiriensi egyházközösség képviselőjének, Herman Tuba Áginak, Lódi Ilonának, Talált Tuba Erzsébetnek és Tuba Sándornak az önzetlen adományért.
