A szabadkai Népszínház Magyar Társulata abban a szerencsés helyzetben van, hogy ismét együtt dolgozhat vele. Ezúttal a Lila ákácot láthatja a közönség szeptember 28-án.

* Hogyan alakult ki az, hogy ismét Szabadkán rendezz?

— Miután befejeztük a Bolondok táncát — mely egy abszolút jó hangulatú és eredményes munka volt —, szóba került, hogy a jövőben is számítanak rám. Az idei évadban tudtunk sort keríteni az újabb közös munkára. Gyarmati Kata ajánlott néhány szöveget, és én a Lila ákácot választottam, mivel egy klasszikus történetről van szó, mely még mindig érvényes, aktuális témákat boncolgat. Az örök kérdésre keresi a választ, vagyis arra, hogy mi számunkra a boldogság. Nagyon hálás vagyok, hogy én rendezhetem az előadást.

* Megtartod a mű klasszikus vonalát?

— Vannak a szövegnek olyan jegyei, amelyeket nem lehet mellőzni, de szeretnénk a csapattal leporolni. Brestyánszki Boros Rozi dramaturg egy erős, szikár, korszerű szövegkönyvet hozott az olvasópróbára, mégis megmaradt Szép Ernő nyelvezetének a sajátos gyönyörűsége, abból nem lehet kilépni, és így van ez rendjén. Látványban (a díszlet- és jelmeztervező Kupás Anna) és játékban megpróbálunk a mából fogalmazni, bizonyos helyzetek kegyetlenségét jobban kiemelni, a kérdéseket élesen feltenni, minél mélyebbre menni a helyzetekben. A darab nemcsak a boldogságkeresésről szól, hanem a reménytelenségről, a remény és az ártatlanság elvesztéséről, a felnőtté válásról, az erkölcsös, illetve az erkölcstelen életvitel közötti vékony határról, a magunkkal és a másokkal szembeni hazugságainkról, a kiszolgáltatottságról, a szerelem törékenységéről. Két szeretetéhes, tiszta lélek vergődésének vagyunk tanúi. Csacsinszky Pál azonban észre sem veszi, hogy megtörténik vele a boldogság, és amikor elveszíti, a szemünk láttára válik felnőtté és férfivá. Az előadás a menni vagy maradni kérdést is feszegeti. Azt, hogy mikor cselekszünk helyesen: ha maradunk, és az itteni nehézségekkel megküzdve próbálunk boldogulni, vagy ha vállaljuk az idegenben való érvényesülés kockázatait.

Sebestyén Aba (a szerző felvétele)

* Mennyire áll hozzád közel az akkori budapesti élet?

— Nagyon szeretem civilként és színházi emberként is. Ráadásul a színészi pályámat egy Szép Ernő-főszereppel kezdtem, melyet a Vőlegényben játszottam Parászka Miklós rendezésében. Az egész csárdáskirálynős, operettes, sanzonos világ is nagyon közel áll hozzám, gyakran dolgozom ebben a műfajban színészként, rendezőként.

* Van rajtad plusznehezék, amiért évadkezdő előadást rendezel?

— Minden új próbafolyamat egy hatalmas kihívás, nem gondolom azt, hogy az évad eleje miatt nagyobb teher a rendezés. Azt érzem, hogy mindenki örömmel jön a próbára, fel van töltődve, és hatalmas boldogság, hogy a Jadran Színpadon dolgozhatunk majdnem az elejétől a végéig. Minden megvan ahhoz, hogy ezt ne szúrjuk el. Öröm minden próba, nagyokat röhögünk, és remélem, hogy érdemben meg tudjuk majd szólítani a nézőket.

* Könnyítés, hogy olyan társulattal dolgozol, amelyet ismersz?

— Persze, így nem kellett a nulláról kezdeni. Mögöttünk van egy nagyon jó közös munka, melynek szakmai és közönségsikere is volt, több fesztiválon megfordult az előadás. Egy igazi bizalmi állapotról indul a mostani történet, de az is nagy kihívás, hogy ezt ne veszítsük el. Kötelez ilyenkor a közös eredmény és siker.

* Azt látom rajtad, hogy nagyon vonzanak a hétköznapok hősei. Ez így van?

— Örülök, hogy így látod. Sok-sok hétköznapi hős ül a nézőtéren, aki olyan, mint mi, és többféle szemszögre kell gondolni, amikor az ember kibont egy történetet. Mindenkiben ott van a szorongás, a félelem, valamint a kíváncsiság, a jóra és a szépre való igény is. Fontos számomra, hogy a történetmesélés során megtaláljuk a nézőtéren ülőkkel ezeket a közös lelki kapcsolódási pontokat. Szeretnénk az ember gyomrára és szívére úgy hatni, hogy valami különleges érzéssel távozzon a színházból.

* Nehezen vagy könnyen engeded el az elkészült előadásokat?

— Nehezen, mert nagyon jó volna itt lenni, és folyamatosan követni minden egyes találkozást a nézőkkel, hiszen ez egy közös gyerek, akit együtt szültünk meg a társulattal, de az előadások alatt cseperedik föl, válik éretté. Sajnos nem mindig tehetem meg azt, hogy részese legyek ennek az érési folyamatnak. Otthon az előadások után leülünk a színészekkel megbeszélni a tapasztalatainkat, és gyakran változtatunk, újrahangolunk egy-egy jelenetet, mivel egy produkció legalább négy-öt játszás után találja meg a saját hangját és ritmusát.

* Rendezel, játszol, színészmesterséget és rendezést is tanítasz, emellett a Yorick Stúdió vezetője vagy. Könnyebb úgy rendezni, hogy színész is vagy?

— Egyértelműen. Ahhoz, hogy megadatott számomra, hogy rendkívül jó társulatokkal dolgozhattam rendezőként, kellett a húszévnyi színészi tapasztalat és az egyetemen végzett pedagógiai munka. Előny, hogy színészből is tudok fogalmazni. Nem tudnék a kettő közül választani. Mindkettőt nagyon szeretem, még mindig tanulok, igyekszem fenntartani a kíváncsiságomat, és próbálok továbbfejlődni.

* Vannak elvonási tüneteid, ha sokat rendezel és keveset játszol? Feltör belőled a színész, és követeli a szerepet?

— Ez a kérdés most nagyon érzékenyen érintett… Az utóbbi időben sokat rendeztem, amit örömmel csinálok, de talán ezért is mentek el mellettem bizonyos szerepek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban megtartottam a színészi státusomat, emellett tanítok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, menedzselem a Yorick Stúdiót, minden évben két-három produkciót hozunk létre. A legújabb projektumunk a kulturális párbeszédre épülő, kortárs költők szövegeire hangolt koncert, melyen román és magyar költők Cári Tibor által megzenésített verseit jómagam és egy román színész-énekesnő adjuk elő. Egy régi álmom valósult meg azzal, hogy húsztagú zenekarral énekelhetek egy nagyszínpadon. Ez egyedülálló projektum Romániában, hiszen az elhangzott versek fordításait kivetítjük.

* Jó látni, hogy mennyire otthon érzed magad nálunk. Ad egy pluszt az, hogy határon túli színészekkel dolgozol?

— Persze, és ez remek érzés. Nagyon szeretek az itteni emberekkel dolgozni, nagyon sok velük a közös vonás, hiszen a kisebbségi sorsba beleszületett mivoltunk összeköt bennünket, ez pedig a munkára is hat. A szabadkai társulat és köztem megvan az a bizonyos láthatatlan kötelék.

* Mit csinálsz, ha épp nem a színházzal foglalkozol? Négy kislány édesapja vagy, becsöngettek az óvodába, iskolába…

— Igyekszem a szabadidőmet a családommal tölteni, és ezt nagyon élvezem. Próbálom kimozdítani őket egy-egy külföldi rendezés során, így Budapesten is majdnem egy egész próbafolyamat alatt velem voltak, és Szabadkára is elhozom őket. Az ilyen utazások során mesélek nekik a magyarságról, a történelemről.

* Min fogsz dolgozni a szeptember 28-ai bemutató után?

— Október elején kezdődik az egyetem, ahol rendezőosztályt indítok, november 5-én pedig a budapesti Radnóti Színházban látunk neki egy próbafolyamatnak, melynek során Székely Csaba 10 című darabját állítjuk színpadra. Kegyelmi állapot, hogy a Radnóti Színházban dolgozhatok, melynek gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok. December 22-én kerül sor a bemutatóra.

* Az a típusú rendező vagy, aki el tudja rejteni a rossz hangulatát a próba közben?

— Gyakran látszódik rajtam, ha valami szorongat és feszélyez, ennek palástolására pedig nincsenek trükkjeim. Van azonban bennem egy erős akarat, hogy átlendüljek a nehézségeken. Nem sikerül mindig ugyanazzal az energiával és derűvel dolgoznom, de igyekszem következetesen tartani magam a napi tervhez. Előfordul, hogy nem úgy áramlanak az energiáink, ahogy mások megszokták, hiszen emberből vagyunk, és ez így van rendjén.