— Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, vajon mondtam-e neki elégszer, hogy szeretem, hogy csodálom akaratát, hajthatatlan erejét, bátorságát és sokoldalúságát — kérdezi a középkorú asszony önmagától —, mert aki válaszolhatna, már jobb világba költözött. Ezért akartam megejteni ezt a beszélgetést, mert ha apám lát engem onnan fentről, akkor idejében teszem, de ha nem lát, akkor is lerovom a tartozásom egy részét, könnyítve a lelkemen. Valójában csak azt szeretném elmondani, hogy minden jó szándékú embernek az volna a kötelezettsége, hogy a családot tisztelje, óvja, de mindenekelőtt védje meg napjaink negatív hatásaitól. Mert csak egy egészséges család példamutató főjétől várható el, hogy egészséges, becsületes embereket adjon majd a társadalomnak.

ILIA György: Álmodozás

A szüleim egyszerű munkásemberek voltak, mindent, amijük van, a két kezük munkájának köszönhetik. Különösen az apám jeleskedett ebben, ő egy igazi varázsló volt, amit megálmodott, azt meg is valósította. Talán azért, mert gyermekkorában az anyagi lehetőségek és az apja felfogása meghiúsították az álmait. Apám négy-, az öccse pedig kétéves volt, amikor az anyjuk meghalt. Noha falusi lány volt, szeretett olvasni, így apám biztosan tőle örökölte a kultúra, a művészet iránti szeretetet. A rokonság úgy emlékszik rá, hogy a bölcsőt is úgy ringatta, hogy közben könyvet olvasott. A nagytata újranősült, de közös gyermek nem született. Az új nagymama felnevelte a két fiút, de apám szerint szív és szeretet nélkül. Talán ezért kaptam az apámtól szeretetből mérhetetlen sokat. Művészhajlama már gyermekkorában megmutatkozott, különösen a festészet vonzotta. Még ma is őrzöm néhány — szénnel és ceruzával — készült rajzát, melyek magukon viselték az eljövendő idő jellegzetességeit. Az apja azonban úgy határozott, hogy a fiából nem lesz „semmirekellő művész”, hanem vasesztergályos, hogy legyen kenyér a kezében, és majd ha kedve tartja, mellette művészkedik.

Apám idejében megházasodott, és elvette anyámat, aki fodrász volt. Két év múlva világra jöttem, apám „egy szem gyereke”, ahogyan szeretettel becézett. Mindent megtett azért, hogy sose szegje a szárnyamat. Anyám is hamar megtanulta, hogy apa vezetésre született, és senkitől sem várta, hogy megoldja a családunk gondjait. Mindig ő volt az, aki kezébe vette az irányítást, illetve intézte a tennivalókat. Emellett a mi pici családunk télidőben rendszeresen járt színházba, nyaranként a tengerre, év közben többször is feljöttünk a palicsi rokonokhoz. Közben apám tanult, a vasszakmában elérhető legmagasabb képesítésig jutott, állandóan alkotott. Kezdetben albérletben laktunk, a házigazda házaspár — mivel nem volt gyermeke — sajátjaként szeretett bennünket. Apám itt építette fel az első lakóházat a saját terve szerint, és az asztalos apja segítségével az összes munkálatot ők végezték el. Mivel imádtuk a természetet, sok időt töltöttünk a várostól messzebb, egy kétkapányi telken, melyen apám a kis szerszámos bódé helyére egy csinos hétvégi házat épített. A kertben termő gyümölcs és a néhány tőke szőlő hasznosítására pálinkafőzőt készített, az épület alatt pedig pincét alakított ki.

ILIA György: Füvészkert

Rám különösen büszke volt, mert abban az időben ritkaságnak számító állami ösztöndíjat kaptam, hogy Szegeden végezzem el az egyetemi tanulmányaimat. A diploma megszerzése után hazajöttem, de az én Bánátom nem akart egy okleveles matematikai informatikusnak munkát adni, hát szép lassan elkezdtem Szabadka felé közeledni. Ekkoriban ismertem meg a férjemet is. Két gyermeket szültem, mindketten egyetemi diplomát szereztek. Apámék az ő iskoláztatásukból is derekasan kivették részüket. A családom is abban a házban él, amelyet édesapám a férjem segítségével varázsolt otthonná. Nyolcvanhat évesen meg akarta metszeni az udvarban levő hatalmas cédrusfát, de olyan szerencsétlenül esett le róla, hogy három nap kóma után kilehelte a lelkét. Még túl friss az elvesztése okozta seb, de nem a gyászomat akarom nyilvánosan elsírni. Egyszerűen csak úgy szeretnék segíteni a csüggedőknek, tanácstalanoknak, hogy bemutatom az apámat. Csodálatosan kitartó, bizakodó ember volt, neki köszönhetem, hogy én sem ijedek meg a saját árnyékomtól. Jó volna, ha a hitvesztettek is megértenék, hogy akarattal, kitartóan küzdve minden célunk elérhető. A családért végzett munka pedig meghosszabbítja és tartalommal tölti meg az életet. Szívből hiszem, hogy apám életében annyi nemes cselekedet, munka és önfeláldozás volt, mint másik három emberében. Valamennyiünk erőforrása volt, mely megszűnt. Szerintem példaértékű a sorsa. Kívánom, hogy ott is tiszteljék, ahova költözött. Én már csak emlékezni tudok rá, mérhetetlen szeretettel.

A nyitóképen ILIA György — a szerző beszélgetőtársának édesapja — önarcképe. Lenti galériánkban további alkotásai láthatóak:▼