— Hivatalosan három alkalommal nősültem, huzamosabb ideig tartó párkapcsolatom is bőven volt, de mindegyiket tisztességesen fejeztem be: ahol kihűlt a szívem, ott a szám mindig őszintén kimondta az ítéletet — mondja kesernyésen mosolyogva. — Akkor még nem tudtam, hogy ha a kapcsolatból gyerek is születik, ott nehezebb a helyzet, ott nem elég, ha már nem dolgozik az emberben a kémia. Testvér és anya nélkül nőttem fel. Hároméves voltam, amikor az anyám megszökött egy dél-szerbiai férfival, aki itt dolgozott a postavállalat embereivel — árkokat ástak a vezetékeknek. A mi utcánkban is dolgoztak. Mivel anyám nem dolgozott, délelőttönként behívta a hat munkást egy kávéra, így jött össze azzal, akivel lelépett. De a sors nem engedte, hogy büntetlenül megússza, hogy itt hagyott bennünket. Amíg a férfi szüleihez utaztak, hogy megismerjék a jövendőbeli menyüket, közlekedési balesetben az anyám súlyos sérülést szenvedett. Mozgássérült lett, közben elváltak apámmal, és a baleset után még mindössze két évet élt. Meg sem ismertem…

Az apám nem nősült újra. Nem mondta, de tudtam, hogy utálja a nőket, az átéltek után senkinek sem hisz. Engem úgy nevelt, hogy párkapcsolatban sose veszítsem el az eszemet, mert ha a szívemre hallgatok, majd úgy járok, mint ő. Nem tudom, ez hatással volt-e a jellemem alakulására. Annyi biztos, hogy a nőket tényleg nem becsültem nagyra. Mint a gyengébb nemhez tartozókat mindig tiszteletben tartottam őket, de apának hála sosem veszítettem el teljesen a fejemet tőlük. Az első házasságom gyorsan zátonyra futott, mindössze két évet éltünk együtt. De született egy fiunk. Amikor megromlott a viszonyunk, és elváltunk, a feleségem szülei azt mondták, az ő családjukban az elvált szülők esetében a gyermek mindig az apánál marad. Így lettem én a fiát egyedül nevelő szülő. Apám nagyon élvezte az unokája társaságát, és sokat segített nekem. Amikor két év múlva összejöttem egy elvált asszonnyal, apa eleinte ellene volt, hogy összeálljunk. De mi mégis megtettük. Nem esküdtünk meg, de ebből a kapcsolatból is született egy fiú. Amikor néhány év múlva elváltunk, az exfeleségem nem akarta szétválasztani a fiúkat, mert nagyon ragaszkodtak egymáshoz. A gyermekek látogatását bíróság nélkül is megoldottuk. Amikor csak tehettem, a két kislegényt vittem magamhoz, a nagyapjuk végtelen örömére. És én is nagyon szerettem a fiaimat. Nőttek a legénykék, befejezték az elemi iskolát, amikor megismerkedtem egy magányos nővel. Egyedül élt, legalábbis én úgy tudtam. Csak később, az esküvőnk után derült ki, hogy az anyja még él, de nem jöttek ki egymással, mert az anyja mindenben irányítani akarja az életét. Én sajnáltam az új feleségemet, de igazából az idős asszonyt is, akinek a lányán kívül senkije sem volt. Rábeszéltem a feleségemet, hogy költözzünk össze az anyósommal. Meg voltam győződve, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Annál is inkább, mert a feleségem gyorsan teherbe esett, és megszületett a harmadik fiam. A két idősebb hihetetlen szeretettel fogadta az öcsit. Azt hiszem, ebben a kapcsolatban minden eszményi lett volna, ha nem élt volna velünk az anyósom. Mert tényleg egy olyan idős lélek volt, aki az égvilágon senkit sem fogadott el, mindenkit át akart nevelni. Sokszor úgy éreztem, megfulladok az otthoni légkörben. Apámnak panaszkodtam, és azzal tréfálkoztam, vegye feleségül az anyósomat, első szóra hozzáadom. De apám nem akart nősülni. És én sem akartam otthagyni a családot. Hát a címben szereplő két lehetőségből én csináltam egy harmadikat. Elmentem hazulról, de nem váltunk el. Az anyósom nem tudja, hol lakom, így a feleségem nyugodtan jár hozzám. Titkos kapcsolatban vagyunk, és ezt az állapotot mindketten élvezzük. A két idősebb fiam ismeri a dolgok állását. A kicsi most hatéves, az ősszel indul iskolába. Előtte sosem beszélünk a nagymamáról, arról, hogy mi történik nálunk, hiszen úgysem értené. Mert ha őszinte akarok lenni, akkor ki kell mondanom: jómagam sem értem. De a dolog működik, és mindenki elégedett, mert azt hiszi, az ő tanácsa szerint él a család. Senki sem szól bele a másik dolgába. Sokszor az az érzésem, hogy nekem kellene hallatni a hangomat, és kimondani: a női nem többsége igenis megbecsülésre érdemes, és a viselkedésük tiszteletet érdemel. Persze, ezt előbb az apámmal kellene megbeszélni, hogy ne sértsem meg. Az anyósomat sem ártana átnevelni. De a feleségem azt mondja, neki sem a három gyerek, sem a bujkálás nem okoz gondot. Ő elégedett a sorssal. El kell fogadnom az érveit. Mert ha az ember akarja, mindig talál megfelelő megoldást.