* Számos olyan generáció nőtt fel a nyolc évtized alatt, amely nem is hallott ezekről a szörnyű eseményekről. Mi történt nyolcvan esztendeje?

— Ez a vajdasági magyarságnak sajnos az egyik legsötétebb és a legfájdalmasabb korszaka is egyúttal. Az 1941/42-es délvidéki razziának a megtorlásaként a bevonuló partizánok Vajdaság területén számos olyan településen, ahol magyarok laktak, és ahol vegyesen éltek szerbek és más nemzetiségűek, bosszút álltak a lakosságon. A Sajkásvidéken, Szabadkán és a Tisza mentén végeztek ki magyarokat, akiknek az egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok voltak. Ártatlan embereket szedtek össze, az éj leple alatt végezték ki őket, és temették jelöletlen tömegsírokba. Ez után a korszak után a vajdasági magyarság erről sajnos nem nagyon beszélt, és a családokban is csak suttogva emlegették azt, ami történt. Sok gyermek úgy nőtt fel, hogy soha nem tudta meg a teljes igazságot arról, hogy pontosan miért és hogyan halt meg az édesapja vagy más közvetlen hozzátartozója. A retorzió során egyébként nem válogattak, kortól függetlenül öltek meg embereket, férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt.

* Hosszú évtizedekig emlékezni sem volt szabad. Az első megemlékezés 1994-ben történt.

— Így igaz, valóban nem volt szabad megemlékezni ezekről az eseményekről. 1994. június 30-án, az 50. évforduló évében alakult meg Szabadkán a város Kegyeleti Bizottsága, így az idén harminc éve annak, hogy elkezdődött a megemlékezések szervezése. Ezután indult meg a kutatás is, ami Matuska Mártonnak és Csorba Bélának köszönhető. Ők kezdték el kutatni a sajkásvidéki, az újvidéki magyarság tragédiáját, illetve itt Szabadkán dr. Bogner István nyugalmazott egyetemi tanár, a Kegyeleti Bizottság tiszteletbeli elnöke, aki az édesapját vesztette el a megtorlások következtében.

Kartali Róbert felvétele

* Mi derült ki ezekből a kutatásokból?

— Abból, amit sikerült kideríteni, az áldozatok pontos számát sajnos nem lehetett megtudni, mert a kommunista rendszer nem jegyezte le, nem dokumentálta ezeket a történéseket. Így valójában soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mennyi áldozata volt a vajdasági magyarságnak 1944/45-ben, csak feltételezések lehetnek, de egyes szakemberek szerint akár 10 000 főre is tehető az áldozatok száma. A kutatások Csúrog, Mozsor és Zsablya „magyartalanítását” tárták fel — ebben a három faluban a magyar lakosságot kollektív bűnössé nyilvánították, Szabadka környékén pedig az itteni áldozatokat. Bajmokon, Csantavéren, Szabadkán a Sárgaházban kivégzetteket, akik a Zentai úti temetőben lettek elhatolva, tömegsírban a 44-es parcellánál. Főként a hozzátartozóknak köszönhetően a ’90-es években kezdtek olyan történetek felszínre kerülni, hogy egyesek elmesélték a saját emlékeiket, miként veszítették el a hozzátartozójukat. Ezek nyomán kezdtek el kutatásokat végezni, és összeállítani egy megemlékezést ezekről a napokról, valamint összegyűjteni az információkat arról, milyen áldozataik is voltak a megtorlásoknak. Egyszerű emberek, munkások, fiatal inasok, még gyermekek is, vagyis minden korosztályból akadtak olyanok, akiket a partizánok bűnösnek nyilvánítottak és megvádoltak, hogy 1941/42-ben segítették a bevonuló magyarországi katonákat és a létrejövő rendszert, holott az egyetlen bűnük a magyarságuk volt. A partizánok rajtuk álltak bosszút, ezzel megmutatva, hogy a hatalom az ő kezükben van.

* Ahogyan említette is, immár harminc éve vannak megemlékezések. Az évek során hogyan és hol emlékeztek meg az áldozatokról?

— 1994-ben a Zentai úti temetőben, illetve Csúrogon kezdődtek el a megemlékezések. Akkor még csak fakereszteket állítottak, melyek minden évben eltűntek. Azoknak okozott ez gondot, akiknek ez az időszak fájó pont volt, és úgy érezték, jogtalanul emlékezünk az áldozatainkra. ’94-től kezdődően már emlékhelyeket alakítottak ki, Szabadkán például a tömegsír helyén emlékpark létesült, itt áll Kalmár Ferenc Vergődő madár elnevezésű szobra, illetve egy emlékfal az áldozatok nevével — az első időszakban 560 nevet tartalmazott, ma már 852 név áll rajta. Tavaly jelent meg dr. Bogner István Mégsem lehet eltitkolni című könyve a harmincéves kutatásának eredményeként. A mai szám, melyet tudunk, Szabadka környékén 1168 áldozat. Ennek értelmében bővíteni kell a szabadkai emlékhelyet, és ahogy számoltuk a Kegyeleti Bizottság tagjaival, hat új táblát kell majd kihelyezni, hogy azoknak az áldozatoknak a neve is felkerüljön, akiket az elmúlt időszakban a hozzátartozók jelentettek be, illetve juttattak el a Kegyeleti Bizottsághoz. A másik ilyen emlékhely, a Megtépázott Krisztus szoborcsoport, Csúrogon található. Az MNT-nek köszönhetően minden évben megtartják a központi megemlékezést a csúrogi magyarságért. Tíz éve történt, hogy a VMSZ egykori elnökének, Pásztor Istvánnak a kezdeményezésére megindult a szerb—magyar történelmi megbékélés, 2013-ban Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő együtt hajtott fejet az ártatlanul kivégzett magyar és szerb áldozatok emléke előtt Csúrogon. Ennek a folyamatnak köszönhetően mondhatjuk, hogy most már emelt fővel tudunk emlékezni, de nemcsak a vajdasági magyarság, hanem a szerbek is, arra a történelmi időszakra, amely összeköti a két nemzetet. Az idén átadták és felszentelték a felújított zsablyai katolikus templomot, mely a sajkásvidéki magyarságnak lesz az emlékhelye. Remélem, hogy hamarosan Újvidéken is felavatják az emlékhelyet, hogy az ottani áldozatoknak is méltó emlékezetük legyen.

* Feltételezem, nagyon fontos a nyolcvan évvel ezelőtti események jelentőségét tudatosítani a következő generációkban is. Hogyan tették és teszik mindezt?

— A nyolcvanadik évfordulóra, november 13-ára, a szabadkai városháza dísztermébe vajdasági szintű tanácskozást tervezünk, melyet a Vajdasági Helytörténeti Társasággal közösen szervezünk. Erre az eseményre mindazokat meghívjuk, akik a témával kapcsolatban érintettek, illetve foglalkoztak vele, például a Magyar—Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság képviselőit és minden intézményt, mely felvállalta ezt a kutatást. Fontos, hogy a következő generációknak is átadjuk ennek a tragikus eseménynek az emlékezetét, ezért a Kegyeleti Bizottság több ízben is tartott rendhagyó, nyílt történelemórát Szabadkán, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon, ahova középiskolásokat, egyetemi hallgatókat és történelemtanárokat hívtunk el. Dr. Bogner István édesapja kálváriájáról és a család tragédiájáról beszélt, dr. Mészáros Zoltán történész, főlevéltáros a kutatásairól számolt be, és dr. Horváth Endre atya is részt vett az összejövetelen.

* Szabadka Város Kegyeleti Bizottságának elnökeként hogyan tudná kiemelni annak jelentőségét, hogy most már mindenki leróhatja tiszteletét az áldozatok emléke előtt?

— Úgy vélem, nagyon fontos, hogy méltó helyen és körülmények között tudjunk megemlékezni az áldozatokról. Mivel ezt közösen tehetjük, emlékük tovább él a közösségben, és erősödik bennünk az érzés, hogy nem engedhetjük meg, hogy ilyen szörnyűségek még egyszer megtörténjenek ebben a régióban. A felnövekvő generációk is ezt az üzenetet kapják és viszik tovább, hogy sokkal fontosabb a megbékélés és az együttélés, mint az ellenségeskedés és a gyűlölködés.