Az első, bevezető cikkemben említettem, hogy igyekszem majd terepi tapasztalatokkal is gazdagítani a rovatot. A tavasz első igazán kellemes napjai engem sem hagytak nyugodni. Amikor a hosszú tél után végre kisüt a nap, és a levegőben már ott van a közelgő tavasz ígérete, a horgászt nehéz a négy fal között tartani. Így történt most is: egy napsütéses délutánon én is csónakba szálltam, és elindultam egy rövid, kora tavaszi pecára. Nem terveztem hosszú kirándulást, inkább csak egyfajta szezonnyitó próbának szántam a dolgot.

Apró magvas keverék és vaníliás etetőanyag (A szerző felvételei)

Nem mentem messzire, szűkebb környezetembe, a Baja—Bezdán-csatornára kalauzolom most a kedves olvasót, mely a szívem csücske. Ez a víz számomra nemcsak egy horgászhely, hanem egyfajta régi ismerős is. Kiskőszegi szépnagyapám 1914-ben emelt itt először nádkunyhót, és horgászott azon a helyen, ahol most én is. Sok emlék köt ide, s számtalan órát töltöttem már a partján vagy a vizén, ezért biztos vagyok benne, hogy a jövőben is gyakran visszatérünk ide a rovat hasábjain. Persze nem szeretnék leragadni egyetlen víznél: idővel más csatornákra, tavakra és folyószakaszokra is ellátogatunk majd, hogy minél változatosabb képet adjunk a környék horgászlehetőségeiről.

A Baja—Bezdán-csatorna

A Baja—Bezdán-csatorna (a köznyelvben: Bajai-csatorna) 46 kilométer hosszan kanyarog Bajától Bezdánig, ahol a Sebes-foknál lévő zsilipnél torkollik a Ferenc-csatornába. A csatorna elnevezés nem éppen helytálló, hiszen ennek a víznek alig vannak ásott részei, legnagyobb százaléka természetes Duna-ágak lefűződésével és mesterséges leválasztásával keletkezett az 1870-es években. Addig Baracskai-Duna-ágként létezett, s ez volt a Duna fő, hajózható ága is. Ebből következik, hogy a mai napig igen mély vízről van szó, mely nehezen melegszik fel, s ezért a hal is egy kicsit később mozdul meg itt más helyekhez képest. Átlagos mélysége 3 méter körül van, de ennél jóval mélyebb részek is akadnak. Egykor valóságos horgászparadicsomként emlegették — jogosan. Sajnos, a valamikori mesés halállománya mára igencsak megcsappant, és a nem is olyan rég még szinte érintetlen vadonnak számító partvidék is egyre inkább urbanizálódik. Manapság leginkább a Szerbiában kizárólag itt fogható pisztrángsügér miatt keresik fel.

Egyre gyűltek a keszegek

Ennek dacára tettem egy próbát a horgászattal. De lássuk, megmozdult-e az úszó. Először is a felszerelésről: most mindössze két botot tettem a ladikba, egy 4 és egy 5 méteres spiccbotot. A 4 méterest 16-os horoggal és 0,17-es damillal szereltem fel, míg az 5 méterest valamivel nagyobb horoggal és 0,20-as damillal. Csalinak húskukacot, illetve konzervkukoricát vittem magammal. A TopFishből rendelt etetőanyagok közül első körben hármat próbáltam ki: az erjesztett, apró magvas keveréket kétfelé osztottam, az egyik felét a vaníliás aromájú etetőanyaggal kevertem el, míg a másik felét a mézes aromájúval. Kíváncsi voltam, melyik illat vonzza majd jobban a halakat, ezért egy kis „versenyt” szerveztem. A tőlem alig 20 méterre próbálkozó sporttársaknak adtam a mézes keveréket, míg én maradtam a vaníliásnál. Én is, és ők is elhelyezkedtek a csónakban, közel a nádas széléhez, vártuk a kapást.

Gombócokat formáztam az etetőanyagból

Legutóbbi cikkemben már szó esett arról, hogy póthorgok és egyéb pótkellékek nélkül el se induljunk pecázni. Most a támogatónktól rendelt horogtartó párna jó szolgálatot tett. Az igen praktikus kialakítású kis eszköz akár a zsebben is elfér, és a rászúrt horgok nem rejtenek veszélyt a pecás ujjai számára, nem mellesleg el sem kallódnak a sok egyéb apróság között.

Az igen hasznos horogtartó párna

Eleinte az erős szél egy kicsit kellemetlenné tette a horgászatot, de szerencsére hamarosan csitult a légmozgás, és igazi pecaidő kerekedett.

Én golyókat formáztam az etetőanyagból, úgy dobtam két-három adagot az úszóim közé. Hamar rájöttem, hogy a csónak előtti mélységben (kb. 4 méter) nem érdemes próbálkozni, ezért oldalt fordultam, és a napsütötte nád- és sásfal melletti kb. 1 méter mélységű részre fókuszáltam. Meglepetésemre a gyengébb szerelékes, húskukaccal felcsalizott készségemre egyáltalán nem volt érdeklődés, ám a kukoricás horgot egyre pedzegette valami. Végül az úszó lassan merülni kezdett. Megakasztva az év első halát nagy volt az öröm, és hamar vödrömben tudhattam egy jókora vörösszárnyú keszeget.

A horgásztársak sem tétlenkedtek

A kukoricára a sekély vízben egyre jobban jöttek a kisebb-nagyobb keszegek, így a másik botomat félre is tettem, bőven elszórakoztam eggyel is. A másik csónakban ülők is megfogták első halukat, szintén egy szebbecske keszeget, ám ők kukaccal. Kölcsönösen nagyon reménykedtünk egy kárászban, de sajnos egy sem jött — várat még magára.

A keszegek időnként a felszín közelében fordultak, az úszók pedig egyre gyakrabban billentek meg. Jó néhány vörösszárnyú után nekem egy éhes, soványka törpeharcsa is beköszönt, a szomszédok pedig egyre jobban unták az egyik szereléküket folyamatosan támadó apró gébeket, de azért ők is szépen gyűjtötték a keszegeket.

Egy magányos törpeharcsa is benézett

A kukorica egy kicsit „szelektívebb” csali, vagyis az egészen apró halak kevésbé zaklatják, mint a kukacot. Ennek ellenére persze így sem lehet teljesen elkerülni a kéretlen apróságokat — ezt a gébek és a törpeharcsa is bizonyították.

Örömmel tapasztaltam, hogy mögöttem a nádasban igen feltűnően locsognak valamik, illetve a part fölé magasodó erdő ágain is megkezdték már tavaszi romantikájukat az örvös galambok, poszáták, füzikék.

A 2 órás időtöltés végére mindkét helyen legalább 10-15 hal gyűlt össze. Voltak egészen kicsik, de „sütni való”, tenyérnél nagyobb egyedek is. Az etetőanyagok tehát egyformán beváltak, nem volt érdemi különbség a két aroma között.

A használt etetőanyagok

Halainknak most szerencséjük volt, elkerülték a serpenyőt, hiszen miután a parton összemérte tudását a két horgászcsapat, a keszegek mind visszanyerték szabadságukat. Persze megüzentük velük: legközelebb küldjétek a nagypapátokat!

A parton aztán még jó ideig beszélgettünk a friss és a korábbi, sőt, régi élményekről. Ilyenkor mindig előkerülnek a mi lett volna, ha? kérdések: mi történt volna, ha még egy órát maradunk, ha más csalit próbálunk ki, vagy ha egy kicsit odébb horgászunk? Ezek a beszélgetések legalább annyira hozzátartoznak a pecázáshoz, mint maga a hal. A horgász ugyanis mindig elemez, tervez, gondolkodik — még akkor is, amikor már rég elrakta a botokat. Persze a valamikori halbőség, a homályos emlékekben élő szép fogások, a már eltávozott horgásztársak, a nagy öregek alakításai mind szóba jönnek ilyenkor.

Az első vörösszárnyú

Összességében elégedettek lehettünk. Őszintén szólva nem számítottam „ekkora” fogásra egy ilyen korai, még hűvös vízben tett próbálkozás során. A kora tavaszi horgászat sokszor inkább a türelemről szól, mint a zsákmány mennyiségéről, ezért már néhány szebb keszeg is igazi sikerélménynek számít. Most azonban egymás után jöttek a kapások, és bár nem rekordméretű halakról beszélünk, mégis jóleső érzés volt látni, hogy a víz már kezd életre kelni.

Tudom, nincs ok dicsekvésre, de az örömünk így is nagy volt az év első pecája után. A horgász számára ugyanis minden szezonnyitó különleges pillanat. Az első összeszerelt bot, az első dobás, az első megmozduló úszó — ezek mind azt jelzik, hogy vége a télnek, és egy sokkal barátságosabb, mozgalmasabb időszak kezdődik.

Megmozdult az úszó…

A halak tovább úszhattak