— Ha két évvel ezelőtt találkozunk, én szóba sem álltam volna magával, mert azt hiszem, abban az időben nem is voltam teljesen tudatában annak, mi is történik velem. Szabadkai származású katonacsalád idősebbik gyermeke vagyok. Van egy öcsém, aki nem járt ugyan egyetemre, de jóval talpraesettebb nálam. Már gyermekkoromban azt mondták, én egy igazi csodagyerek vagyok, a Jóisten bőven adott nekem mindenből, amit egy normális felnőtt hasznosítani tud. De valahol elveszítettem azt a fonalat, amelybe az ember az élete folyamán kapaszkodik, így nem csoda, hogy tévútra kerültem. A származásomat azért hangsúlyoztam már a beszélgetés elején, mert köztudomású, hogy a katonatiszteket gyakran helyezik át más-más városba, így volt az én apámmal is. Hároméves voltam, amikor apát egy kis, boszniai városba vitte a szolgálata. Anyám magyar családja, rokonsága, apám rokonságának egy része itt maradt Szabadkán. A polgárháború, az ország széthullása ott ért bennünket Boszniában. Apám a hivatásánál fogva nagyon komoly feladatokat kapott, és egészen addig, amíg nem indultam iskolába, én itt voltam a szabadkai rokonoknál. Időnként anya is jött, de én valahogy ismét beolvadtam Szabadka vérkeringésébe.

A háború folyamán az apám úgy megsebesült, hogy nyugdíjazták. A környezete tisztességesen viselkedett, valóban úgy intézték, hogy a család semmiben sem szenvedett hiányt. Lakást kapott, nyugdíjat, időnként gondoskodnak számára tiszteletdíjas munkáról is, hát a család most azt vallja, hogy ott az otthonunk. A nyolcosztályos iskolát ott fejeztem be, és a zeneiskola alsó osztályait is, de zenei középiskola akkor ott nem volt. Én a nyarakat itt töltöttem a nagynéninél, és így jött az ötlet, hogy itt fejezem be a zenei és az építészeti középiskolát. Igaz, anya nem volt elragadtatva az ötlettől, de én nagyon boldog voltam itt, és a zeneiskolában ígéretes jövőt jósoltak nekem, kiválóan zongoráztam.

Másodikos középiskolás voltam, amikor megszületett az öcsém. Az érettségire készültem, amikor megismertem egy fiút, aki már egyetemista volt. Megláttuk és megszerettük egymást, ahogy a mondás tartja. Amikor leérettségiztem, a szüleim úgy döntöttek, hogy az egyetemi tanulmányaimat majd otthon folytatom. Próbáltam nekik megmagyarázni, hogy engem nemcsak a tanulás, de a szerelem is ideköt, viszont hajthatatlanok voltak. Így kerültem el innen. És igazából sosem jöttem vissza tartósan.

Egy ideig működött a távkapcsolatunk, de két év múlva úgy éreztem, már csak pislákol köztünk a láng, és hagytam, hogy lassan kialudjon. Csaknem négyévi viszony után egyszerűen elmaradtunk egymástól. Befejeztem az egyetemet, Szarajevóban voltam egy évig, hogy megszerezzem a mesterlevelet, és csak utána jöttem haza, majd el is kezdtem dolgozni. De hiányzott belőlem az élet, a fiatalos lendület. És ami a legnehezebb volt, a család állandó nyomása, hogy menjek férjhez, mert ahogy mondták, addig „lánykodok”, hogy a végén kiöregszem a sorból, és nem lehet majd gyerekem. De nekem még abban az időben is a szabadkai fiú volt a nagy ő. Nem volt azonban elég erőm, hogy megvédjem az álláspontomat, és férjhez mentem egy jóképű, de nagyképű ottani férfihoz, akiről már a házasság előtt hallottam, hogy kábítószerezik. Az esküvő után apám közbenjárására állást kaptam a helyi önkormányzatban, lehetővé tették, hogy lakást vegyünk kölcsönre, és két év alatt szültem két aranyos kislányt, de ma sem tudom, hogyan estem teherbe, és abban sem vagyok biztos, akartam-e a gyerekeket.

Számomra semminek sem volt értelme, tettem a dolgomat, de közben teljesen elvesztem. És én is szedni kezdtem a „csillapítókat”, melyeket a férjem adott. Közben teherbe estem, és szültem még egy kislányt, akiről már nem tudtam érdemben gondoskodni. A kislány anyáméknál van, augusztusban tölti be a három évet. Én közben megéltem a drogosok kálváriáját, elveszítettem az állásomat, napi rendszerességgel verekedtünk a férjemmel, amíg az öcsém azt nem mondta: te idióta, mit csinálsz magaddal, az életeddel? Azt hiszem, ez józanított ki. Három hónapig voltam zárt intézetben, mert a nyitottból kétszer is kiszöktem. Már négy hónapja tiszta vagyok. A férjem nem volt hajlandó végigjárni velem a gyógyulás fájdalmas útját, így nem tudom, mi lesz velünk holnap. Most úgy érzem, megmenekültem, de majd az idő mutatja meg, igazam van-e. Most csak azt akarom, hogy a lányaim ismét szeressenek, hogy én legyek az „anyika”, ne pedig az anyám. Még azt sem döntöttem el, elválok-e a férjemtől, de az elhatározás, hogy a kezembe veszem a sorsomat, kőkemény bennem. Hinni akarom, hogy megmenekültem!