„A csendet nem lehet megérteni. Az igazságot sem lehet megérteni, csak megtapasztalni lehet.” (Anthony P. M. Young)

Zaklatott világban élünk, mely zsúfolva van ingerrel, kérdésekkel és követelésekkel, melyek felkorbácsolják lelkünket/testünket, jóllehet, az ember alapjában nyugodt, kiegyensúlyozott, harmóniában létező teremtmény. Munkahelyek, a telefonok csengenek, munka utáni rohanás, majd folytatódik az otthoni teendőkkel, este esetleg mulatozás, miközben mindenhol szól az harsogó zene. A végletek körülöttünk szélsőséges érzelmi állapotba sodornak bennünket, kívül és belül is zavart, zűrzavart okoznak. A mindennapi rohanás perceiben néha azt kívánjuk, bárcsak megállna az idő, bárcsak el tudnánk csendesedni, befelé tudnánk fordulni, ahol nyugalmat találhatnánk.

„A zűrzavar lehet bennünk, rajtunk kívül vagy mindkét helyen” (Müller Péter)

Ezek a jelentőségteljes, zajtalan időszakok mind ritkábbak a ma emberének életében. A napok múlását nem is tudjuk érzékelni, mert nincs időnk lassításra, összegzésre, visszatekintésre. Hiába szeretnénk, az idő nem áll meg, halad, szalad, gyakran szinte észrevétlenül tűnnek el hetek, hónapok. Fel sem merül bennünk, hogy mi magunk vagyunk azok, akik siettetjük az időt, megfeledkezünk a meghitt pillanatok varázsáról, amikor még megvoltak a mély és őszinte beszélgetéseink, hiszen még otthon is állandóan működik a tv, számítógép, telefon. Mára oda jutottunk, hogy sokan a csendet, nyugalmat már a szabadidejükben is kerülik, nehezen viselik el.

A körülmények úgy alakultak, hogy szinte mindig úgy érezzük, csinálni, teljesíteni kell valamit, egyfolytában kötelességek várnak ránk, legtöbben egyre görnyedünk a restanciák alatt, a nap másról sem szól, mint hogy ezt sem csináltam meg, azt sem csináltam meg. Közben elsiklunk az élet lényeges kérdései felett. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy olyan világban élünk, ahol annyira sok tájékoztatás, esemény, történés zúdul ránk, amennyi meghaladja a lelki információfeldolgozási képességünket. Miután képtelenek vagyunk befogadni az állandóan ránk zúduló tudósításokat, teli vagyunk fenyegető sugallatokkal. Mindez oda vezet, hogy néha még saját döntéseinknek sem vagyunk urai. Olyan elidegenedett világba jutottunk, hogy gyakran csak konstatáljuk, ami történik velünk vagy körülöttünk, anélkül, hogy közünk lenne hozzá, képtelenek vagyunk befolyásolni a történéseket. Néha úgy érezzük, hogy ki vagyunk zárva a saját életünk alakításából, a hétköznapok iszonyata ránk van erőltetve, ami mind gyakrabban okoz szorongást és félelmet.

Az ember ezekbe a sivár, pusztító hétköznapokba próbál ünnepeket beilleszteni. Ahogy a róka mondja: „ünneplőbe akarom öltöztetni a szívemet.” A telezsúfolt hétköznapokban (mindig csinálni valamit, mindig program kell) már a csend is félelmet tud kelteni, pedig ilyenkor számot tudnánk vetni magunkkal, képesek lennénk észrevenni a lényegest, ami körülöttünk történik, mivel minden, ami lényeges, csöndben történik. Erre figyelmeztet Popper Péter: „Ne félj a csendtől. Minden fontos dolog a csendben történik. Csendben sarjadnak a növények, csendben fejlődik a magzat, csendben cikáznak a gondolatok, csendben fejlődik ki a betegség, csendben borít el a szerelem. A csend kizárja az erőszakot. Az erőszak mindig lármás. […] A béke közege a csend.” A betegség is csendben fejlődik ki, melyet a csendben odafigyeléssel fel lehetett volna fedezni, ha nem menekülnénk folyton a csendtől, többet figyelnénk befelé. „A csend nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete” — figyelmeztet Tatiosz. 

„A csönd nem a zaj ellentéte, hanem csupán annak hiánya” (Terry Pratchett)

Mégis, ha időnként sikerül elérni a csendet, miért érezzük elviselhetetlennek, szokatlannak? Szavakkal kifejezni a nyugalmat éppúgy nem lehet, mint ahogy a valóságot sem lehet írott vagy beszélt formában bemutatni. A csend valóságát szavak útján átadni, logikus elmével nem lehet, hiszen hogyan is lehetne beszéddel, írással kifejezni a csendet? Ha beszéddel és írott szöveggel kísérelnénk meg elemezni a csendet, az olyan lenne, mintha megpróbálnánk felfoghatóvá tenni a felfoghatatlant, hiszen a tényleges csendet nem megérteni, csak megélni, megtapasztalni lehet. Sokan az örömmel, boldogsággal azonosítják a nyugalmat. Pl. örömérzetet kelt, ha sikerül megszüntetni a környezetünkben lévő zavaró zajokat: ha félbehagyja az ugatást a szomszéd kutyája, vagy amikor az elromlott vízcsap abbahagyja a csöpögést. Ilyenkor a zajok már olyan feszült állapotba kergetnek bennünket, hogy megkísérlünk az otthonunk némaságába menekülni, ahol még egy pisszenést sem szeretnénk hallani. Ez mégsem fog sikerülni, még akkor sem, ha vattát tömünk a fülünkbe — valamilyen zajt mindig hallani fogunk, mely visszarángat bennünket a való világba. Rájövünk, hogy a világ lármája azért zavar bennünket, mert nem halljuk miatta a mi belső zajunkat. Ha sikerül is elérni valamilyen külső némaságot, a várva várt jó érzés helyett, egy idő után, a némaság kezd el bennünket zavarni. Hirtelen azt vesszük észre, hogy a némaságban szinte minden meghalt, a csend helyét pedig átveszik a megállíthatatlan, zakatoló, felkavaró gondolatok. Hiszen a csend szembesít bennünket önmagunkkal, és amikor megszűnik a külső zaj, előtör a bennünk zúgó belső zaj. A fejünkben dübörgő lárma egyre hangosabb lesz, majd váratlanul arra leszünk figyelmesek, hogy elkezdünk áhítozni, és visszatérni a külső világ jól megszokott neszei közé, mert a körülöttünk tapasztalt mind mélyebb csend egyre jobban felerősíti az agyunkban lévő zajokat. Ilyenkor jövünk rá, hogy a lárma gyakran nemcsak a külvilágban van, hanem bennünk, a fejünkben is.

Lehet, hogy amit csendnek hiszünk, nem más, mint a zajtalanság állapota. A teljes csend, a némaság élettelen, olyan, mint a csillagok nélküli égbolt. Ha sokáig kellene ilyen zajtalan környezetben élni, az őrjítő lenne számunkra. Ráébredünk, hogy tudatunk éber állapotban alapjában igényli a változó környezetből érkező ingereket, ezek hiányára unalommal reagálunk.

Káros-e a szellemi zaj? Ha nem tudjuk legyőzni a fejünkben tapasztalható mentális zajt, a folytonos elmebeli „zakatolást”, a negatív gondolatok áramlását, ez idővel hátráltatni fogja a környezetünk valódi érzékelését. Képtelenek leszünk megélni a jelent, a jelenlétet, azt a környezetet, amely körülvesz bennünket, a testünk állapotát, még a levegővételt is stb. Meggátolja, hogy abban a pillanatban arra figyeljünk, amit éppen akkor cselekszünk. Azt sem tudjuk kísérni, hogy mi történik körülöttünk, bennünk, nem tudjuk érzékelni a külvilágot, a színeket, formákat, fényeket, illatokat. A szellemi zajt legtöbbször észre sem vesszük, mégis hatással van ránk. Idegessé, feszültté tesz bennünket, hosszú idő után tartós stresszállapot alakulhat ki miatta. A mentális zaj negatív valóságot alakít ki bennünk, melyben a lehetőségeinket korlátozottnak érezzük. Pedig ha sikerülne elűzni ezt a káros zajt, és pozitív belső hangokra váltani, azzal segíthetnénk megtalálni a sikerhez vezető utat, megvalósítva céljainkat.

A tartós zaj szívbetegséget és magas vérnyomást eredményez, a háttérben más káros szervi és testi folyamatok is végbemennek

A csend egyszerű szó, egyre többet hallani a jelentőségéről, mégis sok ember életében számít ritkaságnak, pedig időnként szükségünk van megnyugvásra, pihenésre, jót tesz a lelkünknek. Idetartozik az adventi várakozás is, a hozzánk szóló csend ideje, amikor nagy szerepe van a külvilági ingerek kizárásának, a befelé fordulásnak, hiszen a belső világ feltárulását csak így lehet elérni. Érdekes F. Nietzsche véleménye: „A legnagyobb történések nem életünk leghangosabb, hanem annak legcsöndesebb órái.”