A muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad tagjai, falubeliek, akik ismerték, tisztelik Sziveri Jánost, a helyi származású, nagyon fiatalon elhunyt költőt, harmincegyedik alkalommal gyűltek össze a Petőfi előtt álló, 2020-ban emeltetett mellszobránál és a családi ház falán lévő emléktáblánál, hogy emlékezzenek rá.

Kovács Jolánka, a Sziveri János Művészeti Színpad elnöke elmondta, a Sziveri-napnak mindig meghitt hangulata van.

— Akik becsülik, szeretik a verseit, mindig eljönnek, és beszélgetünk róla, meg sok minden másról is. Valahogy úgy érzem és hiszem, hogy ilyenkor valahol ő is velünk van. Harminc év alatt, mint annyi más civil szervezet, a Sziveri János Művészeti Színpad is sok szép dolgot ért meg, irodalmi esteket és más rendezvényeket szerveztünk. Persze voltak nehézségeink, de azt gondolom, van bennünk egy olyan „sziveris” dac, és még mindig létezünk. Az évek folyamán sajnos eléggé megfogyatkozott a tagság. A fiatalok közül sokan nem élnek már itt, valójában az idősebbek azok, akik inkább kitartanak, szerveznek, szervezkednek. Azt is mondhatnám, hogy ezt mi néhányan tesszük, de hiányoznak azok az első évek, amikor megalakultunk, és néhány évig tömegesen jártak a Színpadnak nemcsak az irodalmi estjeire, hanem a drámai szakkörre is. Akkor rengeteg fiatal vett részt a munkában. Most őszintén jólesne, ha volna két-három fiatal, aki a kezébe venné a munkát. Mellettük maradnánk, és segítenénk nekik, de ez még nem valósult meg, pedig egyre jobban hiányolom, ahogy múlnak az évek.   

Kovács Jolánka emlékezik

Mák Andrea, a muzslyai iskola könyvtárosa a szobornál mondott méltató beszédet, melyben kitért arra, hogy szívesen merül el egy-egy Sziveri-versben.

— Úgy tudja megérinteni a lelkem, ahogy a folyó a partot. Az ő szavaival élve „higgadtan lúgozza”. Verseinek minden szava egy új világot teremt. Művei szinte életre kelnek, alakot öltenek, és kézen fogva vezetnek egy olyan utazásra, amelyet örökké emlegetünk. Mély nyomot hagy bennünk a mondanivalója. Alkotásaival egyszerre hökkent meg és varázsol el. Metaforáival és képeivel bármely olvasó könnyen tud azonosulni, főleg a muzslai. Ő is azon költők közé tartozik, aki bármi áron is az igazságot énekelte meg a verseiben. 

Mák Andrea

Kovács Jolánka a családi háznál felidézte Sziveri János édesanyjával készült írását is.

— A ’90-es évek legelején — ha jól emlékszem, ’94-ben — jelent meg a Hét Nap mellékletében, a Bánáti Újságban A költő édesanyja című interjú, melyet Sziveri János édesanyjával, Sziveri született Selymesi Máriával készítettem. Ebből az írásból idéznék részleteket: „Még nem töltötte be az első életévét, amikor olyan súlyos vesegyulladást kapott, hogy alig maradt életben. Nagy nehezen átvé­szelte, de utána pár hónap alatt szinte mindenfajta gyermekbetegségen átesett. Egyéves kora után már ritkán volt baj az egészségével. Jó kisgyerek volt, szófogadó. Nagyobb korá­ban is. Óvodába nem járt, egyszerűen nem vették fel. Akkoriban nagyon sok gyerek járt egyszerre óvodába — egy óvónő dolgozott csak Muzslán, sokan kimaradtak. No de nem nagyon bánta, itthon is jól elvolt. Sokat foglalkoztam vele, hisz nem voltam munkaviszonyban. Hetente vettük a Buksi című gyermeklapot, azt nagyon szerette. Addig nem hagyott békén, míg végig nem olvastam neki.” Vagy: „Szerette Lukácsot: szüleimnek két és fél lánc kertjük és másfél lánc gyümölcsösük volt akkoriban, hát neki meg a nála hat évvel idősebb unokatestvérének, Bandinak (Molnár András) az jelentet­te az erdőt, a világot. No meg a nádas, a rét, a halastó. Sokat játszottak együtt.” Az interjú készítésekor Sziveri édesanyja a régi varrógép mellett ült, én az asztalnál. Nehezen indult a beszélgetés, majd a gyermekkori éveket felidézve időnként elmosolyodott, mintha élő gyermekéről mesélne, amikor a temerini évekhez ért, mesélése szaggatottá vált, a csönd komorsága, mely időnként elnémította, többet elmondott fia meghurcoltatásairól, mint amennyit szavai, egészen Sziveri 1990-ben bekövetkezett haláláig — hangzott el az emlékező beszédben.

Első alkalommal helyezhette el a családi ház emléktábláján az emlékezés virágait Sziveri Emese, Sziveri János unokája, aki mindkét helyszínen verset is mondott.

— Ő az én fejemben megoldhatatlan rejtvény. Valójában akármennyit olvasok tőle, rengeteg interjút a barátaitól, vagy interjúkat, melyeket ő adott, az esszéit, a drámai műveit, szinte már borzasztó módon egy ilyen laboratóriumi munkát végzek, hogy minden kis részt ki tudjak bogozni belőle, és mégsem tudom elmondani, hogy ki is lehetett ő, milyen is lehetett, de talán ez a varázsa, hogy nem tudjuk, ki volt. Szerintem ő saját magában is folyamatosan, nem is mondanám, hogy vitatta ezt, de talán egy kicsit veszekedett magával, hogy rájöjjön, miért van itt, és mit is kellene csinálnia a földi lét során. Én úgy gondolom, hogy ami az ő feladata volt, azt egyrészt meg is csinálta. Ezzel persze nem azt mondom, hogy eleget élt, és hogy ennyit kellett élnie, de igazán sok mindent tett le az asztalra a rövid élete során is. Én irtózatosan büszke vagyok, és egyre büszkébb vagyok, hogy az unokájának mondhatom magamat, és remélem, hogy ezek a megemlékezések még sok-sok évig lesznek a falunak a szokásai.

Sziveri Emese azt is elmondta, hogy az egyik kedvenc verse az Érzékeny birodalom című.

Sziveri Emese

Érzékeny birodalom

„Szív
veri ritmusát”
(B. P.)

A szív megszabja nevem,
mint rossz ébredés a napot,
és talál ha keres eleven
létéhez biztos alapot.
Velem él. Ömlik a méreg belőle,
mégsem futhatok előle.

Vívhatsz vele ha kihív,
életre-halálra kéz'tusát.
Mint nevemet, a szív
regulázza testem ritmusát.
S terveit csipkeként verve,
arcom viaszát alakítja terhe.