Elkezdődött a csillagászati ősz, a téli napfordulóig, december 22-éig naponta átlagosan 4 percet veszítünk a napsütésből, mind rövidülnek a nappalok, egyre hosszabb ideig tart a sötét. Kisgyermekkorom óta hatnak rám ezek a fordulópontok, Skorpió csillagjegy lévén ez nem csoda. Bevallom, még tavaly is riasztott ez a sok sötét óra, hiszen imádom a napfényt, a természetet, a bennünket körülvevő színeket, a madarak sokféleségét, a pecázás nyújtotta nyugalmat, szeretek beleveszni a csillagos égbe, a Tisza partján órákat eltölteni, s közben semmit nem csinálni, csak létezni. Kurázsi kell ahhoz, hogy az ember ne meneküljön önmaga elől a folyton cselekvésbe, a mi lesz holnap gyötrődésébe és a mi volt tegnap marcangolásába. Ez az év ezt hozta nekem, elfújta a látszattevékenységek és az agyalás kényszerét — bevallom, az első pillanatban nem tudtam mit kezdeni a nagy lelki szabadsággal és a minden korábbinál nagyobb nyugalommal. A megrögződések olykor ritkábban, olykor gyakrabban megpróbálnak legyűrni, csakhogy most már előbb-utóbb nyakon csípem őket, nem hagyom eluralkodni magamon.

Korábban június derekán, a nyári napfordulón — amely a csillagászati nyárral a nappalok fokozatos lerövidülését hozza — előre kezdtem veszettül hiányolni a fényt, és előre utáltam a korai sötétedést, amit az őszi nap-éj egyenlőség csak fokozott. Mindez mára a múlté — igaz, a megszokás jegyében elengedtem egy-egy panaszt, sóhajt —, ám a félig üres vagy félig teli dilemmájában átbillent a mérleg, és jobban örülök minden világos percnek, mint amennyire elszomorítanak a hosszú, sötét órák. Most is inkább elmegyek egy jó avarsusogtatós sétára vagy kukoricacsuhé borította szántóföldi, jóízű bolyongásra, a teaillatú kora esti sötétben pedig majd zenét hallgatok, vagy olvasok, vagy beszélgetek, vagy csak egyszerűen létezem egy jót.