Így indítja a beszélgetést a hatvanhoz közeledő, idegenben élő asszony is, aki többször is hangoztatta, ő már megbékélt mindenkivel és mindennel. Őt már nem érheti az életben sem csalódás, sem meglepetés.

— Sohasem gondoltam, hogy egyszer majd elmegyek innen — kezdi csendesen a vallomását J. — Már csak azért sem, mert minden okom megvolt rá, hogy itt neveljem fel a három gyereket, elsősorban azért, mert itthon számíthattam szülői segítségre. A férjemre már kevésbé, habár szerettük egymást. Alig fejeztem be az egészségügyi középiskolát, elkezdtem a kötelező gyakorlatot a helyi kórházban, és már az első héten megláttam őt. Karbantartási szakmunkás volt, alig három évvel idősebb nálam, még a katonaidejét sem töltötte le. Én ledolgoztam a kórházban a kötelező hat hónapot, sikerrel letettem a gyakornoki vizsgát, ám nem kaptam állást. Szomorúak voltunk emiatt, de úgy éreztük, hogy semmi sem akadályozhat meg bennünket, úgyis összeházasodunk.

Az anyámnak voltak Zágrábban rokonai, az egyik nagynéni orvosként dolgozott egy zágrábi klinikán, és felajánlotta, hogy segít nekem kórházi állást szerezni. A fiúm szülei nem voltak elragadtatva az ötlettől, hogy Zágrábba költözzek, de mi úgy ítéltük meg, hogy ebből csak előnyünk származhat. Dolgozni kezdtem, a nagynénim talált nekem a háza közelében egy kis garzonlakást. Nagyon szépen kerestem. A fiúmnak sikerült elintéznie, hogy Zágrábban vonuljon be katonának, így szinte hetente találkozhattunk. Ott lettem terhes a lányommal. A hetedik hónapban voltam, amikor a fiúm leszerelt, és két hét múlva megesküdtünk. Ő ott nem érezte jól magát, így amikor lejárt a szülési szabadságom, visszajöttünk Vajdaságba.

Mindketten munkát találtunk, és alig három év alatt felépítettük a csinos családi házunkat. Egymás után megszületett a két fiunk, és úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Amikor a gyerekek iskolába indultak, a férjem teljesen megváltozott. Ha bármilyen gond akadt a családban, mindenért engem tett felelőssé. És érthetetlen okból egyik napról a másikra durvává, agresszívvá vált. Ha valami nem tetszett neki, már lendült is az ökle. Még mindig szerettem a férjemet, viszont az életem valóságos pokol volt. Anyósoméknak eleinte panaszkodtam, de azt mondták, a fiukat a zágrábi évek tették durvává — holott ez egyáltalán nem volt igaz. Megkezdődött az ide-oda költözés: egyszer ő ment vissza az anyjához, máskor én menekültem el az ütlegelés elől. A szívem szakadt meg a gyerekeim miatt, akik velem együtt szenvedtek, habár az apjuk őket nem bántalmazta tettlegesen. A gyerekeink szorgalmasan tanultak, udvariasak, csöndesek voltak. Mindenáron azt szerettem volna, hogy egyetemi diplomát szerezzenek, viszont tudtam, hogy a költségeket egyedül nem bírnám el, így hát tűrtem, amíg lehetett. A lányunk már egyetemista volt, a legfiatalabb fiunk a középiskola utolsó osztályába járt, amikor egy újabb verekedés alkalmával a férjem majdnem megfojtott, a szomszédok mentettek ki a kezéből. Ekkor költöztem el a házunkból.

A gyerekekkel megbeszéltük, hogy ők a házban maradnak, hiszen alig voltak otthon: a lányunk Belgrádban, az idősebb fiú Újvidéken, a fiatalabb pedig Szegeden folytatta tanulmányait. Se lakást, se munkát nem kaptam, mert a volt férjem keze mindenhova elért. Kénytelen voltam jó messzire menni, mert a gyerekek miatt nagy szükségem volt a pénzre. Németországra esett a választásom, viszont a szakmámban nem tudtam elhelyezkedni, mert nem beszéltem a nyelvet. Minden munkát elvállaltam, sokszor három műszakban is, úgyhogy a gyerekeknek tudtam pénzt küldeni. Mivel azonban feketén dolgoztam, állandóan rettegtem, nehogy kitiltsanak az országból. Egy gyorsfalatozóban találkoztam azzal a férfival, aki segített nekem. Állandó vendég volt, és lassan megismerkedtünk. Felajánlotta, hogy minden kötelezettség nélkül elvesz feleségül, hogy nyugodtan dolgozhassak. Több mint tíz évvel ezelőtt tehát férjhez mentem hozzá. Csak később tudtam meg, hogy homoszexuális. Viszont egy rendkívül intelligens, jóindulatú ember, aki valóban családtagjaként fogadott be. És mindenben segített, hogy a gyermekeim egyetemi oklevélhez juthassanak. A lányom jelenleg az egyik belgrádi kutatóintézet magas beosztású szakmunkatársa, mindkét fiam mérnök, az idősebb Hollandiában dolgozik, a fiatalabb pedig Nišben. Az idősebb fiam nős, van egy hároméves kislányuk, akit a jelenlegi férjem imád. Amikor nálunk vannak látogatóban, az egész lakás játékkal van tele. Már csaknem öt éve a szakmámban dolgozom, emellett vezetem a férjem lakásában a háztartást, magamban pedig mindig azt mondogatom: most már akármi történik is, én nem hadakozom. Megbékéltem mindenkivel és mindennel, még azt sem bánom, hogy a volt férjem eladta a közös házunkat, és a gyerekeinknek egyetlen dinárt sem adott az árából. A gyerekeimmel bensőséges a viszonyom, dolgozom, nem vagyok senki terhére. És ennyivel be is érem, csak ennél rosszabb ne legyen.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com