— Már gyermekkorunkban meg kellett tanulnunk, hogy csak akkor szólaljunk meg, ha kérdeznek — kezdi a beszélgetést az asszony. — Ez olyan igazsága volt apámnak, amelyet mind az ötünknek meg kellett tanulnia idejében, ha nem akartunk megérni egy komolyabb „oktatási” eljárást. Szegény családban jöttem a világra. A kétszobás, fürdőszoba nélküli, kis családi házban akkor már három apró gyerek rendetlenkedett, és utánam is jött még egy kislány. Amíg kicsi voltam, nagyon zavart, hogy ilyen sokan vagyunk, az egyik szoba volt a „gyermekszobánk”, itt aludtunk kettesével az ágyban. Mivel csak egy fiú volt, ő egyedül aludt a szoba harmadik ágyában. Ahogy múlt az idő, egyre természetesebbnek tűnt, hogy a konyhában az apa által összeeszkábált asztal állt, nem székeken, hanem padon ültünk. Így is szinte naponta megtörtént, hogy az asztal alatt egymás lábát tapostuk, vagy véletlenül belerúgtunk Csöpibe, az apró házőrzőbe, aki mindig meghallotta, ha csörgött a tányér, kanál, és bekúszott az asztal alá egy-egy odavetett falat reményében. Szóval valamennyien sóvárogtunk valami után. Azt nem tudtuk, hogyan juthatnánk hozzá, de magamról tudom, hogy örökké hiányérzet gyötört.

Emlékeim szerint mi, gyerekek mindent egymástól tanultunk meg. Apám állandóan dolgozott, délelőtt a gyárban, délután napszámban, anya a család körüli munkák mellett zöldségféléket termesztett, és az árut hetente kétszer a városba vitte. Ilyenkor hazafelé befordult a boltba, megvette a következő hétre szükséges dolgokat, főleg élelmiszert. Egymás után fejeztük be a nyolcosztályos iskolát, csak a bátyám ment szakközépiskolába. A lányok közül ketten gyárban kezdtünk dolgozni tizenhat éves korunkban, ketten pedig otthon maradtak, és napszámba jártak. Arra nagyon büszke voltam, hogy a környezetünk tisztelettel beszélt a családunkról, hogy jól neveltek vagyunk, tiszták, sohasem kiabálunk, egyszóval a szegényebb réteg egyik jó családja voltunk.

Talán ennek köszönhető, hogy mi, lányok még húszévesek sem voltunk, és már férjhez mentünk. Én egy munkatársamhoz, aki egyetlen fia volt az idős szüleinek, akik jó partit akartak menynek. Így nem csoda, hogy nem nyertem el a tetszésüket. De mi aránylag jól megvoltunk, igaz, lényegében azt sem tudtam, mi minden egy feleség kötelezettsége, mert erről otthon sosem beszéltünk. Még mi, lányok is röstelltük szóba hozni a témát egymás között. Gyorsan teherbe estem. Gyönge fizikumú teremtés voltam, de szerencsésen megszültem az egészséges kislányunkat. Valami viszont történt a szervezetemben a szülés során vagy utána, mert a kislány még hároméves sem volt, amikor egy rendkívül súlyos betegség előjelei mutatkoztak nálam. Ahogy a kór egyre jobban eluralkodott rajtam, a férjem úgy hidegült el tőlem. Amikor először kerültem kórházba, ő visszaköltözött a szüleihez, a kislányt pedig elvitte anyámhoz. A kórházi zárójelentésben diagnózisként sclerosis multiplex állt, és az orvos véleménye szerint a betegség gyógyíthatatlan. Életmódváltással, gyógyszerekkel lassítani lehet a lefolyását, de megállítani nem. Elváltunk. Rokkantnyugdíjas lettem, valamennyi tartásdíjat fizetett a volt férjem, ebből éltünk a lányommal. Tudja, ha így visszanézek a megtett útra, magam sem értem, honnan merítettem azt az emberfeletti erőt, hogy a lányomnak lehetővé tegyem az egyetemi oklevél megszerzését. Sokszor előfordult, hogy mászva vagy négykézláb gyújtottam be a kályhába, mert a lábam nem bírt megtartani.

A második férjemmel a kórház folyosóján futottam össze először. Ő valamilyen betegség miatt járt kezelésre, egyre többet voltunk együtt, és nyolc hónap múlva összeházasodtunk. Neki nincs családja, a szülei korán elhaltak, egy távoli rokona nevelte fel, aki néhány éve szintén meghalt. Nem volt nős, volt egy szerény, berendezett garzonlakása, melyet eladtunk, és a kapott pénzen tataroztuk az én házamat. A lányom két utolsó egyetemi évét már családként szurkoltuk végig. Én teljesen újjászülettem. Otthon nem téma a betegségem. A férjem és a lányom között létrejött egy igazi baráti viszony, azt hiszem, mindketten először érzik igazán a teljes család nyújtotta melegséget, biztonságérzetet. A férjem állást talált a lányomnak, amikor megkapta az oklevelet. Otthon mindent együtt csinálunk. Ha sokáig állok, és meginog a tartásom, a párom szigorú arcot vág, és azt mondja: asszony, egy kicsivel kevesebb pálinkát reggel. Minden bánatfelhőt elfúj a fejünk fölül, úgy érzem, bármennyi is maradt még ez életemből, azt érdemes leélni. Hálás vagyok az égnek, hogy nem engedte teljesen kihalni az emberekből a jóságot. Annak melegénél azok is megpihenhetnek, akiknek már nem sok maradt hátra.