* Irtózatosan furdal a kíváncsiság: hogy kerül egy medve Ausztráliába? Mindig is szerettél volna eljutni a déli féltekére?

– Mindig is motoszkált bennem a világjárás gondolata, de őszintén szólva Ausztrália sokáig inkább tűnt egy földrajzi atlasz szélére rajzolt egzotikus díszletnek, mint reális úti célnak. Aztán egyszer csak szembejött a lehetőség, pontosabban a Kőrösi Csoma Sándor Program pályázata. Amikor kiderült, hogy sikerült, hirtelen nagyon valóságossá vált minden: gyorsan kellett pakolni és búcsúzkodni. A kenguruk földje romantikusan hangzik, de amikor rájöttem, hogy ez a kaland hosszú repüléssel, időzónasokkal és az összes családi ebéd kihagyásával jár, akkor erősen elgondolkodtam. Persze a kíváncsiság rettenetеsen erős volt bennem. Meg hát valljuk be, nem sok ember mondhatja el magáról, hogy hivatalosan is exportmedve lett. Így tehát igent mondtam erre a vállalkozásra, becsatoltam az övet, és szó szerint fejjel lefelé kezdtem élni az addig megszokott életemhez képest.

* Mit kell tudnunk a Kőrösi Csoma Sándor Programról?

– A Kőrösi Csoma Sándor Program szerintem az egyik legszebb magyar kezdeményezés. Nemcsak ösztöndíj, hanem szolgálat is, mely lehetőséget ad arra, hogy a világ különböző pontjain élő magyar közösségeket erősítsük, ápoljuk a kultúránkat, és megéljük azt az összetartozást, amely határokon túl is természetes. A program a magyar identitásról, a közösségépítésről és a hagyományaink továbbadásáról szól – arról, hogy bárhol élünk a nagyvilágban, magyarnak lenni érték. Hitvallásom egyezik Gilbert Keith Chesterton szavaival: „Az ember lábának a saját hazája földjébe kell mélyednie, de szemének fürkésznie kell a nagyvilágot.” Én is így gondolom, és küldetésemnek is ezt tartottam, illetve tartom a mai napig, ezáltal igyekszem ehhez hűen cselekedni. Az én kapcsolódásom a programhoz 2024 augusztusáig nyúlik vissza, amikor Erdélybe, Kalotaszentkirályra mentünk néptánctáborba. Ez a tábor az évek során igazi multikulturális találkozóponttá vált, hiszen több kontinensről érkeznek résztvevők, köztük a tengerentúlról és még Ausztráliából is. A közös tánc, zene és esti beszélgetések alatt gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Egy ilyen beszélgetés során meséltek arról, hogy létezik egy program, melynek keretében ki lehet jutni hozzájuk, segíteni az ottani magyar közösség munkáját, néptáncot oktatni, programokat szervezni, és egy kicsit hazát vinni a világ másik felére. Ahogy hallgattuk őket, egyre inkább éreztük: ez nemcsak lehetőség, hanem hívás is. Mondhatni, ennek a sorsfordító utazásnak köszönhetően vágtam bele egy még távolabbi útba, mely hosszabb időre ragadott magával.

* Az elmúlt években humanitárius, illetve közösségszervező munkádnak köszönhetően számos más helyen is jártál. Mely kihívásokkal találkoztál ott, illetve milyen élményekkel gazdagodtál?

– Szerencsére több európai országba is eljutottam. Megfordultam Franciaországban, Angliában, Portugáliában, Ausztriában. Ezek a lehetőségek hatalmas lökést adtak, főleg kapcsolatteremtés szempontjából, mivel ennek köszönhetően rengeteg különböző emberrel találkoztam, és mindenkitől tanulhattam valami újat, amit előtte nem ismertem. Mindig is kíváncsi típus voltam, így nagyon motiváltak azok a lehetőségek, amelyek arra sarkalltak, hogy menjek, lássak és tapasztaljak. Számomra az utazás nemcsak a helyszínekről szól, hanem az élményekről, a találkozásokról és arról is, hogy minden útról hazahozhatok egy kis tudást és inspirációt a következő kalandomhoz. Talán az egyik legszebb élményem az volt, amikor a Társadalmi Befogadás Szakkollégium társelnökeként kísérhettem el Pisch Bendegúzt szakmai konferenciájára. Személyében olyasvalakit ismertem meg, akit nem lehet elbátortalanítani, megfélemlíteni. Egy olyan emberről beszélhetünk, akinek az ítélőképessége és a lélekjelenléte elképesztő, a memóriája páratlan, és hihetetlenül rugalmas, még akkor is, ha a látása csak 1%-os. Emellett közösen meglátogattuk az Eiffel-tornyot, a Louvre-t, a Notre-Dame-ot, a Sainte-Chapelle katedrálist, Szent Mihály szobrát, a Montmartre-ot, az azon lévő Sacré Cœur-bazilikát.

* Ha már a közösségszervezésnél tartunk, mindig is valamilyen kulturális, közösségi folyamat részese voltál. Meghatározták ezek a továbbtanulási szándékaid?

– Gyerekkorom óta néptáncolok, szóval már az első lépéseimet is közösségben tettem meg. Bátran mondhatom, hogy itt sem csak a táncparketten, hanem egy egész kulturális közeg részeként, pontosabban részeseként táncolhattam. A Népkör nemcsak a néptáncot adta, hanem azt az élményt is, hogy egy csapat részeként együtt alkothatsz, nevethetsz, izzadhatsz és örülhetsz. Már kis koromban is szerettem olyan emberek között lenni, akik feltöltenek, és lendületben tartanak. Hasonló érzés fogadott Ausztráliában is: Perthben a magyar közösség aktív tagjaként rendezvényeket szerveztem, néptáncot tanítottam, és a helyi magyar iskolában a gyerekekkel is foglalkoztam. Nagyon különleges volt látni, hogy a távolban is milyen erős lehet egy összetartó közösség, és hogy egy-egy tánclépés vagy program mennyire képes összekötni az embereket. Mondhatni tehát, hogy a közösség mindig is vezérelv volt az életemben. Nem meglepő, hogy alapszakon közösségszervezést választottam – ez nemcsak szakmai döntésem volt, hanem folytatása is annak az útnak, amelyet kis korom óta járok: táncolni, segíteni, inspirálódni és együtt alkotni másokkal.

* Ma milyen szerepet tölt be a néptánc az életedben?

– Mindenképp meghatározó, az életemet formáló feladatnak tekintem a néptáncot. Számos dologban nyújtott és nyújt máig nagy segítséget nekem, mindenekelőtt az önkifejezésben, a stresszlevezetésben, mondhatni, a néptánc nyugtat meg engem. Tizenöt év aktív táncolás után most egy rövid időre háttérbe szorult, mert ebben az évben sok fontos feladat gyűlt össze. Az államvizsga és a szakdolgozat mellett munkába is álltam, így kevesebb idő jutott arra, ami korábban a mindennapjaim része volt. De ezt nem lezárásnak, csak egy átmeneti szünetnek tekintem. A jövőben mindenképp szeretném, ha a néptánc újra szerves része lenne az életemnek. Nemcsak azért, mert esztétikailag és művészileg is páratlan értéket képvisel, hanem mert közösséget is teremt. A néptánc igazi varázsát számomra mindig az adta, hogy együtt élhetjük meg: a társaság, az összhang és az a kapcsolat, amely kialakul azok között, akik együtt lépnek a táncparkettre, és ismertetik a széles közönséggel kultúrájuk legbecsesebb kincsét.

* Az inklúzió, a kulturális tevékenységek és a néptáncoktatás mellett vannak még céljaid, melyeket szeretnél megvalósítani a jövőben?

– Mindenképp szeretném bejárni a világot, minél több helyet és kultúrát megismerni, mert hiszem, hogy az utazás nemcsak élmény, hanem formálja is az embert. A legfontosabb célom azonban az, hogy bárhová sodor az élet, ott értéket tudjak teremteni, és valami maradandót hagyjak magam után. Jó érzés segíteni a magyar közösségeket, erősíteni az összetartozást, és közben megélni mindazt a szépséget, amelyet az élet kínál. Szeretném megtalálni az egyensúlyt a szolgálat és az öröm között, tenni másokért, miközben nyitottan, kíváncsian és derűsen élem meg a mindennapokat, pontosabban azt az időszakot, amikor nincs rajtunk teher, csak a lehetőségek szabadsága.