home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Medve — Tánc
Szerda Zsófia
2021.09.26.
LXXVI. évf. 38. szám
Medve — Tánc

A sok tökéletes táncos között volt egy, aki végig lekötötte a figyelmemet. Egy magas, szőke, irreálisan hosszú végtagokkal megáldott lány, akinek testfelépítése se nem volt izmos, se nem hasonlított egy táncoséra. Aztán elkezdett mozogni. S innentől kezdve csak őt néztem. Ezt a földön kívüli lényt, akinek tökéletes a testtudata, s úgy mozog, hogy egyszerűen nem lehet nem őt nézni. Az első néhány percben azt sem lehetett eldönteni, férfi vagy nő táncol-e, nemtelen táncfolyamban ringott.

A kezdőképen egy autóutat látunk, ezt számunkra egyáltalán nem elrejtendően festi fel az egyik táncos, míg töltjük fel a nézőteret. Vonalakat rajzol, emberkéz alkotja meg az utat, betonra rajzol irányvonalakat. Ebbe érkeznek az előadás karakterei. Elütnek egy lányt, az út szélén marad. Rátalálnak, életre keltik, s egy kommuna tagjaként belefolyik a létezésbe. Beton és természet. Avagy az ember és a természet. Medvejelmezbe bújtatott táncosok ingatják fejüket az őket irányító „lénynőnek”. Állatokat megjeleníteni színpadon veszélyes terep, most viszont többször is elfeledkeztem arról, hogy emberek azok, akik a jelmezeket mozgatják. Életképeket látunk, a civilizáció és a természet harcát követjük nyomon. Mindenki hagy maga után valamit. Egy nyomot. Valamit, amivel az utána érkezőknek kell valamit kezdeniük. E nyomok mentén haladunk előre. A táncosok mindegyike külön karakter, szinte röpdösnek a színpadon. És hogy ki lesz a végső győztes? Az sem teljesen egyértelmű.  Talán az erdő, talán a benne élő állatok. Egy biztos: nem az ember. Az előadás olyan kérdéseket vet fel, mint hogy mi marad utánunk, ki javítja ki a hibáinkat, meddig lehet elmenni a természet pusztításában… A csaknem kétórás darab jelenetei sodorják magukkal a nézőt. Csak egyetlen apróságba köthetnék bele: néhány közös táncon lehetett volna rövidíteni, nem éreztem szükségesnek, hogy minden egyes táncos megmutatkozzon egy szólóban. De az is igaz, hogy ez nem zavart, hiszen annyira tökéletesen csinálták, hogy még sokáig elnéztem volna őket.

Ott lakozik az emberben az állat? Van-e még bármi természetes az emberiségben? Veszély esetén ösztönösen döntünk, vagy döntéseinket követjük? Az előadás nem kecsegtet happy enddel. Az erdőt kivágják, a medvék pedig ezt megbosszulják. Nincs kérdés. Ha valamiből elveszünk, mi magunk is elveszünk. Ezt kellene észrevenni.

A koreográfus, Wim Vandekeybus, táncos, filmkészítő és fotográfus. Munkájának középpontjában a test és az elme közötti konfliktus kérdése áll. Érzés és intellektus, nő és férfi, természet és kultúra, ember és állat, csoport vagy individualizmus, illúzió vagy valóság. Ezek a témák foglalkoztatják. Világlátása inkább mondható ironikus pesszimizmusnak. A Traces című előadásában a fenti fogalmak és problémakörök tisztán megjelentek. És nem rántom le a leplet azzal, ha elmondom: a legvégén a medvék és a természet győzedelmeskedtek.

Fotó: Danny Willems

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..