A csecsemő gondozása szinte valamennyi, nem a pusztítást hirdető vallás és hit szerint alap- és megkerülhetetlen, nemes feladat. Az élet folytonosságának misztériuma csak így tárulhat fel előttünk. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, csakis az a vallás vagy kultúra volt eddig hosszú távon is sikeres, amelyik olyan életmodellt hirdetett, amely a gyermeknevelésnek a saját és a közösség érdekében végzett tevékenységén alapszik.

Az utóbbi fél évszázad itteni tapasztalati is azt mutatják, hogy ahol a közösség érdekeit nem tisztelő, személyes haszonszerzés válik meghatározóvá, megszűnik a hagyományos értékrend, hanyatlásnak indul a társadalom. A közösség valójában önmaga lassú felszámolását kezdi meg. Sok esetben nem is tudatosan, mert ha nincs, aki erre rámutasson, ha nem válik közbeszéd tárgyává, akkor a többségben nem is tudatosodik, hogy mi folyik éppen.

A mai modernnek mondott és hitt társadalmak a demográfiai válságon túl morális válsággal is küzdenek. Egoizmus, anyagi mohóság és a közösségi értékek erodálódása jellemzi korunk jóléti társadalmait. Az utóbbi időben mutatkoztak meg ennek a negatív következményei, és jött a rádöbbenés, hogy a gyermekeink egészséges fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése talán a legfontosabb nemzetstratégiai érdek. Minden egyéb csak másodlagos.

Alapértékekről vitáznak most folyamatosan. A járványhelyzet pedig ezt még inkább fokozni fogja. Sokan emlegetik az egyéni szabadságjogokat. Az ilyen érvelések első hallásra akár szimpatikusak is lehetnek. A rideg valóság azonban az, hogy Európában már nincs egyetlen olyan ország sem, ahol annyi gyerek születne, ahányan meghalnak. És ahol növekszik a népesség, ott sem a születések száma, hanem a bevándorlás miatt. Ez valójában nem más, mint népességcsere, mely viszont nem egy új jelenség. Történelmünk során lényegében folyamatosan ezt láttuk.

Nem túlzás kijelenteni: a klasszikus értelemben vett európai kihalófélben van. Az egyéni szabadságjogokról, demokráciáról folyó vitát azonban nem azok fogják megnyerni, akiknek bizonyos nézőpontból még talán igazuk is lehet. Hosszú távon ez nem hozhat mást, mint a történelem során már eddig is sokszor tapasztalt és szükségszerű népességcserét.

Szakemberek, demográfusok, statisztikusok sokasága máris azon a véleményen van, hogy kifutottunk az időből. Nincs tehát esély az akár csak a két-három évtizeddel korábbi demográfiai helyzet visszaállítására? Ha megnézzük a korfát, azt látjuk, hogy az arány jelentősen eltolódott az idős korosztályok irányába. Már csak az hozna fordulatot, ha minden (klasszikus értelemben vett) családban három-négy gyermek születne.

Összetett és sokgyökerű problémáról van szó. A világnézetek talán nem is tehetőek mindenért felelőssé. Ha azonban leegyszerűsítjük a dolgot, azt mondhatjuk: ha van elég gyerek, akkor megmaradunk, ha nincs elég gyerek, akkor nincs megmaradás. A vitát pedig a legvégén nem azok döntik el, akik most esetleg jobban, meggyőzőbben érvelnek. Hosszú távon ugyanis nem dönthetik el azok, akik nem is szólhatnak bele, mert meg sem születtek.