Aztán itt van Goose, a macska, aki ugyan számítógéppel odamachinált teremtés, mégis vicces, cuki és egy bizonyos jelenet miatt felejthetetlen. A legzseniálisabb ebben a filmben mégis a szuperhősök „ártatlanságának korát” bemutató sztori, illetve a ’90-es évek hangulatának nosztalgikus felidézése. Előbbi arra utal, hogy a Marvel Kapitány története jóval a Marvel-moziverzum kezdőakkordjai előtt játszódik, ezért a főszereplő, Vers valójában szuperhősősanyának is tekinthető, aki annak ellenére, hogy talán nem annyira népszerű, mint Pókember, Hulk vagy Vasember, mégis olyan kozmikus eredettörténettel bír, amely a ’90-es évek elején meghatározta a Marvel-képregény-univerzumot. A kor autentikus bemutatása pedig csak hab a tortán: van itt R.E.M, Nirvana, AltaVista netes kereső, CD-ROM-ok, pager, videotékák, Street Fighter videojáték, Game Boy stb. A hozzám hasonló, akkori tinédzserek végigmosolyogják majd a filmet.

Carol Danvers egy pilótanőt alakít, aki igazán egyedi módon szerezte meg szuperképességeit, illetve találkozott Nick Fury SHIELD-ügynökkel. Mindennek részletes elmesélése csúnya spoiler lenne a részemről, annyit viszont talán elmondhatok, hogy Carol Danvers nyakig belekeveredik egy intergalaktikus háborúba, melyet két idegen faj vív egymással. Amikor a harcok elérik a Földet, Danverst szó szerint magába szippantják a körülmények, nemsokára pedig ő lesz a világegyetem egyik legerősebb hőse. A név, azaz a Marvel Kapitány csak a címben hangzik el, senki sem hívja így Brie Larson karakterét, illetve az eredettörténet is több ponton eltér az eredeti képregénysztoritól. Ettől persze egyedibbé is vált, és az olykor talán kissé gagyibb számítógépes effektek ellenére is élvezhető. Nem sokkal több viszont egy olyan filmnél, amely határozottan azért készült, hogy bemutassa azt a hőst, akinek nagy valószínűséggel óriási szerepe lesz a hamarosan érkező Bosszúállók: Végjáték cselekményében.

Ha viszont néhányat hátralépünk, és távolabbról szemléljük az egészet, lehet, hogy egy kicsit másképp látjuk majd a dolgokat. A Marvel Kapitány ugyanis éppen olyan, mint egy politikai kampányfilm. Van benne üzenet, mégis egy kissé nehéz szórakoztató mozifilmként értékelni, mert túlságosan is ennek az üzenetnek a sulykolásával van elfoglalva. Ettől persze még szórakoztató, csak a megfelelő szemléletmód, azaz „mindset” szükséges hozzá. Ha nem akadunk fel azon, hogy Marvel Kapitány eredettörténetének kielégítő elmesélése helyett folyamatosan mesterkélt politikai üzeneteket kapunk az arcunkba, amelyek a női főszerepekről és a színes bőrű sztárok kötelező alkalmazásáról szólnak, akkor bizonyára élvezni fogjuk, amit látunk. Hiszen mi lehetne megfelelőbb a hollywoodi erőviszonyok újraelosztásához, mint egy többmilliárdos bevételt hozó, óriási költségvetésből készülő szuperhősfilm?

Ahogyan a tengerentúli kritikusok is megfogalmazták, ennek a mozinak a jelentősége teljesen triviális, sokkal inkább azt az üzenetet közvetíti, hogy milyenek lesznek a jövő mozifilmjei. Azért bízom benne, hogy nem vádol meg senki rasszizmussal vagy hímsovinizmussal, mert egyik sem igaz: csupán arról van szó, hogy magam és még számos filmrajongó szerint nem a bőrszín és a nem, sokkal inkább a tehetség alapján kellene szerepeket osztani. Valójában arról van szó, hogy Hollywood nagyágyúi, pénzosztói és lobbijai éppen eléggé plasztikusnak találták a Marvel-képregény-mitológia hőseit és történeteit ahhoz, hogy politikai üzenetek közvetítésére használják fel őket eszközként. Ettől pedig oktatófilm jellege lesz az egésznek. Mindez viszont már inkább lábjegyzet. Ezek a filmek szó szerint milliárdokat hoznak a konyhára, úgyhogy mindenki örül: a készítők és a fogyasztók is. De azért legyünk őszinték, nem több ez annál, mint amikor a YouTube-videók böngészése közben hirtelen beugró reklámokat vagyunk kénytelenek végignézni. A Marvel Kapitányra tehát próbáljunk meg szórakoztató pop-corn moziként tekinteni, ebből nem lehet baj.

Nyitókép: Imdb.com