A fentiek bizonyítására nem kell Herman Ottó egykori természetbúvár könyveit fellapoznom, magam is nyomon követhettem ezt a hol lassan araszoló, hol nagyokat ugró fejlődést. Gyerekkoromban még dívott a feneketlen kosárral való borogatás a térdig érő Mosztonga vizében, de az apám hagyatékát képező régi bőrtáskában már benne volt a klöplizett zsinórnak tisztelt erős és vízálló horgászmadzag, valamint a dunai harcsázáshoz használt ormótlan kovácsoltvas-horog. Ezt az egyszerű szereléket variálták évtizedeken át. Előbb mogyoró-, illetve kőrisvesszőre kötve, libatoll úszóval vagy parafa buktatóval, majd divatba jöttek a nádbotok, és ennek a korszaknak a lezárásaként az igazán szívós és kecses kínai bambuszbotok. Ezekre az apró változásokra nagyon lassan került sor, és egy akkori pecás fegyvertárában fellelhető volt az összes kombináció — egyidejűleg.

Valahol a hatvanas években kezdtek szétválni környezetemben a halfogási technikák. Az öreg Diósi Szentkút utcai kertjük aljában ugyanazokkal a kőrisekkel és demizsondugókkal leste a DTD-csatorna csukáit, mint évtizedekkel azelőtt a Mosztonga ragadozó halait. Gyerekként sokat álltam mögötte. Szótlanul, csendben,  szinte mozdulatlanul ült a subadarabbal letakart fejőszékén. Nagyon ritkán rakta át a göcsörtös dióverőket, leginkább akkor, amikor úszó hínármező közelgett. Mozdulatlan alakja szinte már a parthoz tartozott. Évtizedekig ott ült élő szoborként a kis, görnyedt, fekete ruhás öreg. Számomra ő volt az állandóság, a nyugalom, a biztonság. Akkoriban csodálkoztam rajta, hogy nem váltott át az újabb, könnyebb és erősebb szerelékekre, de most már tudom, hogy nem több halat (egyáltalán halat) akart fogni, hanem a múló idő óramutatóját ülte meg, lassítva annak haladását. Számára minden változás az elmúlást hozta volna közelebb, ezért az ifjúságából átmentett módszerrel és szerszámokkal halászott élete végéig.

A horgászcikkek fejlődése nálunk és a világban nem volt azonos mértékű. Országunk még nem nyitott Nyugat felé, ezt a lemaradást pedig csak tetézte a falusi és a városi kereskedelem közötti különbség. A Máté boltban csak ormótlan (60-asnál is vastagabb) műanyag zsinegeket (Damylt) lehetett vásárolni, és a legkisebb horog is 4-esnél nagyobb volt. A városi kereskedésekben kapható nyílegyenes, négy méternél is hosszabb, lakkozott, zsinórtárolókkal felszerelt kínai bambuszok helyett mi még a nyers, görbe és rövid változatát kaptuk ezeknek a keleti pálcáknak. Otthon aztán gyertya fölé tartva a csomóknál megmelegítettük, és nagyjából kiegyenesítettük őket, majd felcérnáztuk rájuk a cinezett drótból hajlított zsinórvezetőket és a tárolót. Lakkozás után az újdonságnak számító bot már bevetésre alkalmas volt. Mondhatom, hogy az ily módon összeeszkábált szerelékek a vizek partján évtizedekig megtalálhatóak voltak.

A rövid, bivalyerős és elnyűhetetlen acéldróttal erősített üvegbotok és a mostani peremfutó orsók egyszerre „jöttek divatba”. Ennek az összeállításnak az egykori Nyugat-Németországban gyártott, DAM márkanévvel fémjelzett változata szinte örök életű. A nikkelezett fémkarikákat néha cserélni kellett, és annak idején még az orsó kampósra görbített, drótból hajlított zsinórvezetőjét is újjal kellett pótolni, mert idővel a kemény műanyag szálak kivájták. Ilyen jellegzetesen sárga üvegbotokat még mindig láthatunk folyóvízen csónakból harcsázó horgászok kezében — igaz, az orsókra már csapágyas vezetőhengereket helyeztek. Mivel az üvegbotok legnagyobb hátránya a súlyuk, a rövidségük és a merevségük, leginkább csónakból leeresztett, majd a széldeszkára szerelt bottartóba helyezett fenekező szerelékként használják őket. A finom bothajlításos kapások észlelésére természetesen alkalmatlanok, de a durranós harcsakapásokkor a keménységük előnynek számít.

Manapság már ehhez hasonló, több évtizedes használatra szánt horgászeszközöket nem gyártanak, mert akkor elmaradna a gyártók és a kereskedők tetemes haszna.   (Folytatjuk)