A délután 4-re megbeszélt időpont láthatólag nem volt a legjobb, mert vendégem kipirosodott arccal, verejtékező homlokkal érkezett. Nem csoda, hiszen a hőmérő higanyszála 38 °C-ot mutatott, egyetlen levél sem rezdült az ágon. De Anna szerint a vörös arcát, a verejtéket nem a meleg okozta. Inkább a lámpaláz és a szégyenérzet, mert senki sem tudja, hogy a rovatba kerül az életük. Együttérzően felajánlom, beszélgessünk inkább az időjárásról, de ő idegesen, elutasítóan legyint.
— Ha már idáig eljutottam, akkor végigcsinálom — mondja határozottan, és letörli homlokát egy papír zsebkendővel. — Biztosan azt gondolja, egy normális nő ilyet nem mondana el másnak, de úgy érzem, sokkal könnyebb lesz viselnem az életet, ha kibeszélem magamból azt, amit én is megvetnék, ha nem rólam volna szó. Nem egyszerű erről beszélni, ha az ember tudatosan felrúg minden szabályt, melyet addig tiszteletben tartott. Az események akaratomon kívül történtek, de ez nem lehet mentség, hiszen az ember tudatos lény, az eszével uralkodhat az ösztönein. Úgy tűnik, nálam, illetve nálunk ez nem működik, azért történtek olyan dolgok, amelyek a mai normák szerint nem fogadhatóak el.
Idős, egyszerű munkásházaspár egyetlen, későn született gyereke vagyok, a szüleim valósággal imádtak. Falun éltünk, a várostól 30 km-re, így az első emlékeim a szülőfalumhoz kötődnek. Az általános iskola befejezése után a közeli városban kezdtem meg a középiskolát. Már kiskoromban arról ábrándoztam, hogy ápolónő leszek, és a város nagy kórházában hófehér köpenyben sietek a betegeken segíteni. Így kerültem az egészségügyi középiskolába, és azt be is fejeztem. Két hónappal később a kórház értesített, hogy jelentkezzek, ha dolgozni akarok. Így kerültem szinte azonnal a vágyott munkahelyre, és még ma is erősebben dobog a szívem, ha erre gondolok.
Véletlen volt, hogy az egyik falubeli ismerős fiatalember feleségét hozták a kórházba valamilyen mérgezés miatt, és éppen szolgálatban voltam, amikor meghalt. Azt tudtam, hogy van egy óvodás kisfiuk, és nagyon együttéreztem a férjjel, amikor a felesége halála szinte a földbe döngölte. Az anyósa már meghalt, az apósa részeges volt, rá nem számíthatott. Az ő szülei valahol a szerémségi szórványban éltek, egyedül kellett megoldania a munkát, a gyereknevelést, a háztartás vezetését.
Ha szabadnapos voltam, szívesen segítettem neki, összebarátkoztam a fiával is, aki már az első találkozáskor elfogadott. Egyre közelebb kerültem a két „legényhez”, és a következő évben összeházasodtunk. Sokat beszéltünk Albinak, a kisfiúnak arról, mit jelent a mostoha, és igyekeztünk megmagyarázni neki, hogy az sosem lehet anyuka, nem kell mamának szólítani, de tisztelni kell, ha megérdemli. Így lettem én mamából mamus, ő pedig azt mondta, így nem haragszik meg a mennyországban a mama, hogy ő elfogadott egy másik mamát. Húszéves elmúltam, amikor férjhez mentem, a férjem pedig harminc. De sosem éreztem, hogy tíz évvel idősebb. Átlagosan éltünk, nem lángolt köztünk a szerelem, de becsültük és tiszteltük egymást. A férjem nem akart több gyereket, szerinte a gyerek nem hoz minden esetben boldogságot. Így én minden figyelmemet, szeretetemet Albira irányítottam, és ő is nagyon ragaszkodott hozzám. Igaz, nagyon sokszor éreztem, hogy boldog lennék, ha a szívem alatt mocorogna egy kis emberpalánta, de azzal hessegettem el a vágyat, hogy valamit valamiért.
Rengeteget gondolkodom, de nem tudom pontosan, mikor kezdődött. Az általános iskola befejezése után Albi a városban kezdett középiskolába járni. Amikor befejezte a gimnáziumot, az újvidéki egyetem állatorvosi karára felvételizett. És el is költözött a székvárosba. Havonta hazajárt, és ilyenkor minden alkalommal egyre komolyabb, érettebb fiatalember lépett be az ajtón, aki sokszor — megfeledkezve arról, hogy kivel és hol van — furcsa tekintettel bámult rám. És most hiába tagadnám, én is belepirultam, ha összetalálkozott a tekintetünk. Sokszor — védekezésként — durvábban beszéltem vele, mint általában, és erre azt mondta, nem kellett sokáig várni, hogy a mamusból mumus legyek. Ezen persze jót derültünk, de a ki nem mondott érzelmek egyre erősödtek mindkettőnkben. Húsvétkor a férjem elment a szüleihez Szerémségbe, anyósom beteg volt, én otthon maradtam, hogy elkészítsem Albinak, amit magával visz Újvidékre. Ekkor borultunk össze. Egyre sűrűbben járt haza, és nekem nem volt ábrázatom tovább hazudni, mindent elmondtam a férjemnek, mert közben megtudtam, hogy terhes vagyok.
Senkinek sem kívánom azt, amit hárman megéltünk. Én visszaköltöztem falura, a férjem maradt a lakásban. Azt mondja, mihelyt beadom a válókeresetet, ő azonnal aláírja. Nem azért, mert nem becsül, hanem azért, mert nem akarja, hogy az unokája törvénytelen gyerek legyen. Tudom, tizennégy évvel idősebb vagyok Albinál, talán erkölcstelenség, amit teszünk, de nincs erőm az ellenálláshoz. Hát legyen, ahogy a sors akarja. Ha vétkeztünk, úgyis meg kell bűnhődnünk, de legalább egy kicsit boldogok leszünk.
