Dsida Jenő gyermekkorát beárnyékolta az I. világháború, majd a román megszállás. Tanulmányait Budapesten, Beregszászban és Szatmárnémetiben végezte. Kora ifjúságától kezdve költőnek készült. Benedek Elek fedezte föl, és indította el költői pályáján.

Feljegyeztetett róla, hogy „egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok.”

Verseinek többsége vidám, bravúros rímmel és ritmusjátékkal, melankolikus életérzéssel, a szépség és a jóság hirdetésének jegyében íródott. Ő maga így vall erről: „Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban”.

A háború, a trianoni diktátum következményei és fiatal kori szívbetegsége rányomta bélyegét a költő életművére. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, aki szeretettel fordult mindenki felé. Visszatérő témái a hazaszeretet, a mély katolikus vallásosság, a szerelem és a halálfélelem. Egyik leghíresebb verse a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését megpróbálták örökre elfeledtetni.

„Vagy félezernyi dalt megírtam / s e szót: magyar,

még le nem írtam. / Csábított minden idegen bozót,

minden szerelmet bujtató liget. / Ó, mily hályog borult szememre,

hogy meg nem láttalak, / te elhagyott, te bús, kopár sziget,

magyar sziget a népek Óceánján!”

(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus — részlet)

Szamizdatban, gépírással terjesztették, nagyon sokáig csak a legendákban létezett. Ma szabadon olvasható.

Dsida Jenő 1938. június 7-én adta vissza lelkét a Teremtőnek. Csendben. Méltóságteljesen. A Házsongárdi temetőben temették el. Kolozsvárott. Családi sírboltjukon a költő neve, illetve az évszámok mellett az alábbi idézet olvasható:

„Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem, / elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.”

Kolozsvár, Házsongárd — 2008. augusztus 5.