home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Magyar népdal – angolul
Perisity Irma
2013.08.07.
LXVIII. évf. 32. szám
Magyar népdal – angolul

Egy fiatal házaspárral ültem le beszélgetni, de az asszonyka sokkal határozottabb a férjénél, aki ritkán jut szóhoz, ezért inkább belegyezően bólogat mindarra, amit a felesége mond. Élettörténetük elsősorban azért ütött mellbe, mert hamar felvetődött a kérdés, hány fiatal pár sorsa hasonlít az övékhez.

— Én egy kicsit belebetegszem, amikor hazajövünk — mondja szomorú mosollyal a fiatalember —, pedig már mintegy tíz éve élünk Amerikában. Ott, a távolban, a mindennapok megszokott ritmusában, a számtalan kötelezettség teljesítése közben nincs sok idő a szentimentalizmusra. De az éjszakák olykor megteszik a magukét. Különösen akkor, ha napközben valami módon az orrom alá dörgölik: még mindig idegen vagyok ebben az országban. Az embernek ugyanis sok mindent elsősorban a fejében kell helyre tennie ahhoz, hogy továbblépjen az életben. El kell döntenie, hogy mi a fontosabb, vajon a hazai színek, ízek, szavak, helyek, amelyek az otthont jelentik, de ennél többet sajnos nem, vagy pedig az, hogy lehetősége nyíljon az álmai megvalósítására: egy emberhez méltóbb, élhetőbb életre és olyan anyagi biztonságra, amely szavatolja gyermekei számára az iskoláztatást, a jövőjük megalapozását. Akik nem álltak ilyen dilemma előtt, azok nem tudhatják, milyen felelősséggel jár a döntés meghozatala és milyenek az érzelmi következményei. Gyermekkoromban talán még nem, de középiskolásként már azt tartottam a legfontosabbnak az életemben, hogy magyar vagyok. És nem a szó soviniszta értelmében! Nekem a nemzeti hovatartozásom biztonságérzetet adott: tudtam, ki vagyok, honnan jöttek az őseim, mit élt át nemzetem a történelem folyamán. Mindez büszkeséggel is eltöltött, ragaszkodtam ahhoz, hogy a néphagyományokat megismerjem, valósággal vadásztam a népi gyermekdalokat — ha a Tavaszi szél vizet áraszt címűt hallottam, mindig gombócot éreztem a torkomban. Fogadkoztam, ha nekem egyszer gyermekem lesz, szívvel-lélekkel énekli majd minden meseszép dalunkat.
— Ne vegye nagyon komolyan, amit a férjem mond! — szól közbe megrovóan a feleség. — Ő mindig elérzékenyül, ha hazalátogatunk, pedig szerintem nincs oka rá. Döntse el maga, hogy igazam van-e! A férjem elvált szülők gyermeke, az apjával és a mostohaanyjával élt egészen addig, amíg be nem fejezte az egyetemet. Az apja postás volt, a mostohája pedig háziasszony, és sosem álmodoztak, nem voltak ambícióik, vágyaik. Én két évvel idősebb vagyok a férjemnél, már okleveles angoltanár voltam, amikor ő lediplomázott. Szerette volna folytatni a tanulmányait, a magiszteri fokozat megszerzése volt a célja, de a szülőknek nem volt pénzük rá, és őszintén szólva a férjemnek kilátása sem arra, hogy okleveles gépészmérnökként munkát kapjon. Valamennyien tudjuk ugyanis, mi folyt itt a kilencvenes években. Egy Magyarországon megjelentetett munkája azonban váratlan fordulatot hozott: lehetősége nyílt Amerikában folytatni a tanulmányait. Akkor már házasok voltunk, és azon voltam, hogy fogadja el a felajánlást. Igaz, ez azt is jelentette, hogy nekem maradnom kell — nem volt állásom, a szüleim azonban jólszituált parasztok, így éhes sosem voltam. Nagy nehezen rábeszéltem a férjemet, és ennek köszönheti, hogy Pennsylvaniában tíz hónap alatt megszerezte a magiszteri címet. Ráadásul még be sem fejezte a tanulmányait, amikor felkérést kapott egy nagyvállalattól, hogy dolgozzon náluk. Ötvenezer dolláros évi fizetést ajánlottak neki, ami ottani viszonylatban nem egy hatalmas összeg, de számunkra szinte felfoghatatlan volt. Igyekeztem a hezitáló férjemet meggyőzni, hogy itthon mások csak álmodhatnak ilyen lehetőségről, ezt nem szabad elszalasztani — így elfogadta a felkérést.
Két év múlva kaptam meg a bevándorlási engedélyt, így én is odaköltöztem. Addig a férjem afféle agglegényszállodában élt, és takarékoskodott. Én nem kaptam azonnal munkát, de magánórákat adtam az otthonunkban a kivándorolt honfitársainknak. Az egyetemi oklevelemet nem sikerült honosítani, így tanárként sosem dolgoztam. Egészen pontosan: valódi munkahelyem sem volt, de nem is fontos, hiszen a férjem keres annyit, hogy semmiben sem szenvedünk hiányt. Két fiunk született, az idősebb hat-, a fiatalabb négyéves. Egyikük sem tud se magyarul, se szerbül, pedig anyai ágon szerb nemzetiségű vagyok. De igyekeztem megmagyarázni a férjemnek, hogy a gyerekeink attól nem lesznek boldogabbak, ha megtanítjuk őket a mi anyanyelvünkön beszélni. Ők ott születtek, angolul mondták ki az első szót, mert így akartam — azt gondolom, ezzel megkönnyítem az életüket. Persze, ha majd egy kicsit nagyobbak lesznek, elmondjuk nekik, hogyan és miért váltak amerikaivá, azt ugyanis most is tudják, hogy valamilyen módon ide is tartoznak. Egy kicsit gondot okoz a nagyszülőkkel való kommunikáció, én azonban tolmácsolok, a szomszédgyerekek pedig már az elemiben megtanulnak annyit angolul, hogy megértik egymást a fiainkkal. Ha nagyon őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy nekem nem olyan fontos, hogy kétévente hazalátogassunk — engem a szüleimen kívül semmi se vonz ide. Mi ott tanultuk meg, hogy mi az élet, milyen érzés, ha elismerik a munkádat, és megbecsülnek.
— Én azonban itt vagyok otthon — jut ismét szóhoz a férj. — A feleségemnek biztosan igaza van — mint általában a nőknek a vitában —, de el kell mondanom, hogy a lelkem mélyén árulónak érzem magam. Cserbenhagytam nemcsak az otthonomat, a nemzetemet, hanem bizonyos mértékben önmagamat is. Mondja, mi lesz a nemzetünkkel, ha mindenki a feleségemhez hasonlóan gondolkodik? Valóban rendkívül megnyugtató érzés jól élni, de mi van a lelkünkkel? Tudja, próbáltam a fiaimnak megtanítani a Tavaszi szél vizet áraszt dalocskát, de egy istenért se tudják kimondani a szöveget. Én, ostoba, megpróbáltam angolra lefordítani és valahogy rímbe szedni a szöveget, de hogyan lehet angolul azt mondani, hogy a szél vizet áraszt, és hol marad a mondat ízessége, a magyar szavak csodálatos csengése?! A fiai-mat nem bűvölte el a dal, engem meg egyszerűen letaglózott a felismerés: feladtam önmagamat egy marék dollárért — mert bárhogyan nézem is, ez a meztelen igazság. Van házunk, két autónk, jelentős összeg a bankszámlánkon, hétvégeken barangolunk Amerika-szerte, a fiúk méregdrága magánóvodába járnak. Amikor idehaza az esküvőkomám arra panaszkodik, hogy nem tudják kifizetni a havi villanyszámlát, szinte irigylem. Mert közben azért — talán az én tiszteletemre — megtelik az udvaruk a régi haverokkal. És bográcsban körömpaprikás rotyog. Istenem, milyen szép az életük! Van otthonuk!
 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..