Mint ahogyan általában lenni szokott, a cégben „rossz” társaságba kerültem, azaz olyan vándorhorgász munkatársakat kaptam, akik minden hétvégét más vízen töltöttek. Egy ideig őriztem a hűségemet, olyan vad kalandokkal traktáltak azonban, hogy a végén kötélnek álltam. Amikor legközelebb otthon jártam, az autóba raktam a pecabotokat, és attól kezdve ki sem vettem őket onnan. Az országot járva, ha szép vizet láttam, megálltam egy kis horgászatra. Persze az ilyen kísérletek általában sikertelenek voltak, mert az új helyekhez kell egy kis „használati utasítás” is. Ezért kaptam mindig az alkalmon, amikor bennszülött pecás kínálkozott útvezetőnek. Persze sokszor megjártam, mert házigazdám gyakran még a kezdők szintjét sem ütötte meg.

Kevevárán a felszíni lignitbánya beindításakor a próbafuratok vizeit vizsgáltam, geológus kollégám pedig a talajelemzéssel volt megbízva. Branko cimborám igen barátkozós típus volt: amíg én este televízióztam, addig ő a falut körbejárva meghívatta magát minden családi ünnepségre. Néha engem is magával cipelt egy-egy ilyen megbeszélt, esti kerti sütögetésre, de bizony gyakran az ágyból zörgette ki a nap közben könnyelmű ígéretet tett házigazdát meg a mit sem sejtő feleségét. Egy ilyen éjszakai „ingyenzaba” után társam tuti tippel tért vissza a szállodába. Elbeszélése szerint találkozott a kevevári halak rémével. Az új barát a horgásztudomány mestere, minden helyet ismer a Dunán és árterén, csónakja is van, és a csaliról is ő gondoskodik. Kaptam is a nagylelkű alkalmon, és habár a Maestro felkínálta az ő botját, mégis a sajátjaimat vittem. Csak az volt a gyanús, hogy reggel kilencre invitált bennünket harcsázni.

Az augusztusi reggelen 30 fok körüli hőség fogadott bennünket. Új cimboránk faluszéli háza elég romos volt, elhanyagoltságát azonban azzal magyaráztam, hogy aki éjjel-nappal a vízen van, az nem ér rá habarcsolni. Kerítés nem volt, ezért a rozoga ajtón dörömböltünk. Emberünk nemsokára elő is bújt viseltes ruházatban, fejét egy nagy foszladozó szalmakalap koronázta. Elkezdte emelgetni az udvaron szanaszét heverő kődarabokat, rozsdás hordót, rothadó szalmabálákat, és akkurátusan felkapkodta az ott lapuló néhány gilisztát, majd egy lóbogárra is lecsapott. Ez általában három-négy horogtűzésre elég — a vendég azonban nem kérdez. Különben is volt nálam puha kenyér, mellyel csalihalat lehet fogni, a kishalak pedig már alkalmasak a rablóhalak becserkészésére.

A viskó falába vert karókról leakasztotta a göcsörtös kőrisbotokat, a hátára kanyarította őket, s megindultunk a partra. A botokról a földig lógó nagy harcsahorgok bele-beleakadtak a burjánzó növényzetbe, így szinte minden lépés után kampószabadítás következett.

A csónak kiválasztására házigazdánk meglehetősen sok időt szánt. Mindegyiknek megnézte a lakatját, megpróbálta kifeszíteni, mígnem az egyik engedelmeskedett az erőszaknak, evező viszont nem volt. Egy másik ladiknak az ülődeszkáját rántotta le a szaki, azzal szerencsétlenkedtünk be a holtág közepére. Az alig méteres, zavaros vízbe ejtett szerelésünket már nem tudtuk kivenni, mert a holtág minden négyzetmétere tele volt halászhálóval. Láttam, hogy itt nagyobb halra nem számíthatok, ezért apróhalazni kezdtem. A kiöntés tele volt vörösszárnyúval, szinte minden percben fogtam egyet, s azonnal vissza is dobtam. A negyedik után mesterünk rám szólt, hogy neki kellenek ezek a halak, megsüti őket vacsorára. Adtam neki is egy kisebb spiccbotot, meg geológus barátomnak is, hadd fogjunk minél többet a kisujjnyi estebédrevalóból. Ennek az egy csónakon belüli kapálódzásnak az lett a vége, hogy egymás felhevült, meztelen hátának ütköztettük a jéghideg halacskákat. Lett is nagy sikongás és ugrálás a hősokk hatására. Miután ilyeténképpen telefogtuk a gyékényszatyrot — melyet az egérrágta lyukak szénacsomóval való kitömésével tett használhatóvá Kevevára halainak réme — „visszadeszkáztunk” a partra. Branko haverom még búcsúzóul meghívatta magát potyavacsorára, én azonban nem csatlakoztam hozzá. Nekem ugyanis ennyi bőven elég volt a Maestro tanításából, és azóta mindig kétkedve fogadom az önként jelentkező ismeretlen útvezetőket.