Kezdeném a pumával, vagy más néven a hegyi oroszlánnal. Közép- és Dél-Amerika hegyvidékein és lankáin fordul elő, emellett Kanadában és az USA-ban is honos, Oregon és Kalifornia államokban van belőle szép számmal. Nem kétséges, hogy ami a szárazföldi állatokat illeti, Amerika csúcsragadozói a puma és a jaguár. Egykor nagyban vadásztak rájuk, mert alkalomadtán a marhatenyésztők állataiból is elragadtak egy-egy példányt. A puma ma is vadászható, de nem olyan mértékben, mint korábban. Columbiában profi vadászkísérők vezetésével csodálatos kalandban lehet része annak, aki jelentkezik, és befizeti a csekket. Kutyákat is kiképeztek kizárólag pumavadászatra, melyek addig űzik, hajtják a pumát, amíg fel nem zavarják valamelyik fára, aztán ugatással jeleznek a vadászoknak, akik odaérkeznek, és lelövik a fáról. Ez nem valami hőstett szerintem, de ma már ez nem annyira jellemző, mint korábban. Vannak fogadott profi vadőrök, akik felkutatják a pumákat kutyáikkal, és elűzik őket a falu vagy a háziállatok közeléből, vissza a hegyekbe vagy az erdőkbe. Ez a járható út, mert nem kell lelőni az állatot. A pumák egyébként nagyon ügyes vadászok. Az Andok hegységben lámákkal, nyulakkal, rágcsálókkal táplálkoznak, de a szarvasfélék is szerepelnek az étlapjukon.

A másik nagymacska, mely megérdemli a publicitást, nem más, mint a hópárduc. Csodálatos teremtés, mely a pumához képest a Föld másik felén él, a Himalája lankáiban, ahol előszeretettel portyázik vadkecskék és vadjuhok elejtésének reményében. A vad hiánya miatt néha sajnos a helybeliek háziállatai is prédáivá válnak. Nagy különbség, hogy az ottani emberek ezzel kapcsolatban sokkal elnézőbbek, mint mi, aminek valószínűleg a vallás az oka. Az itteni civilizált ember tűzzel-vassal üldözné a hópárducot, hogy többet ne tehessen kárt a háziállatai állományában. Nem mondanám, hogy kihalófélben van, de fokozottan veszélyeztetett, és talán ezért is elnézőbbek vele az emberek. Érdekességként megemlíteném, hogy a hópárducok fogságban meglepően szépen szaporodnak, több állatkert is büszkélkedhet utánpótlással. Néhány ország összefogott, hogy a hópárducot újból sikeresen visszatelepítsék egykori élőhelyére, mint pl. Nepál, Pakisztán, India, Bhután stb. Elég sok államban előfordul ez a tigrissel rokonságban álló macska: Afganisztánban, Kínában, Mongóliában, Oroszországban, Kirgíziában, Kazahsztánban, Üzbegisztánban, ahol szintén mindent megtesznek, hogy megmentsék. A hópárduc a vaddisznót is el tudja ejteni, de szarvasokat is. Rendkívül bátor, a nála háromszor nagyobb vadat is elejti. Cserkészve vadászik, és a hihetetlen 16 méteres akadály átugrására is képes. Azt hiszem, a párizsi olimpián nem kétséges, kié lenne az aranyérem távolugrásban. Él egy érdekes mítosz is a hópárduccal kapcsolatban: Egyszer megölt egy jakborjút, annak gazdája viszont ezt megbocsátotta a párducnak, sőt, meg is simogatta. Tudta, hogy nem kedvtelésből ölt, hanem csak a családját akarta táplálni. Ilyen dolog is csak a Távol-Keleten, a buddhizmus, illetve a zen hazájában történhet meg.

A skót-felföldi macska sajnos az urbanizáció áldozata lett, hiszen már nem létezik tiszta vérű skót vadmacska. A házimacska DNS-e már nagyobb százalékban mutatható ki benne, mint az eredeti. Talán még 160 darab él belőle, mely majdnem tiszta, csak 16%-ban nem, és ebből a génállományból próbálják a tudósok fáradságos munkával feltámasztani ezt a ritka vadmacskafajt. A kaukázusi vadmacska sokban hasonlít az európai vadmacskára, csak sokkal robusztusabb, nagyobb nála. Hegyvidéki lombhullató erdők lakója, 2-3 ezer méteres magasságban érzi jól magát. Fácánokat, nyulakat, rágcsálókat ejt el portyái során, de az őzgida és a fiatal szarvasborjú is veszélyben van általa.

A feketelábú macska igen attraktív, Afrikában él, és éjjel van elemében, naplemente után kezd aktív lenni. Fő előfordulási helye a Kalahári sivatag, de megtalálható még Zimbabwében, Namíbiában, Botswanában és Dél-Afrikában is. Ez a cica nappal elhagyatott üregekben rejtőzködik, nevét a fekete színű talpáról kapta. Jellemző rá, hogy ha sarokba szorítják, erőteljesen védelmezi magát, fittyet hányva a termetére, merthogy egyébként nem túl nagy. A csíkos pampamacska sem mindennapi teremtmény, több alfaja is ismert. Dél-Amerika országaiban él, mint Peru, Bolívia, Argentína, Chile. A hegyvidéki füves puszták és száraz erdők lakója, melyek akár 6000 m magasban is elterülhetnek.

Végezetül pedig a laposfejű macskáról is essen néhány szó. Ez az állat Thaiföldön, Indonéziában, Borneó és Szumátra szigetén honos. Nagyon ritka, a vadonban már csak mintegy 2-300 példánya élhet, de ez csak becslés. Az ujjai közt úszóhártya van, mert kitűnően úszik. Portyái során békákat, rákokat, halakat ejt el. Élőhelye kizárólag mocsaras, vizes táj.