Mind az úszózó, mind a fenekező horgászat esetében a gyakran előforduló üres bevágás arra vezethető vissza, hogy egy-egy busacsoport megjelenésekor az etetőanyag és a csali környékén nagy a sürgés–forgás. Az ezáltal és a busák folyamatos vízszűrése révén keletkező kisebb–nagyobb vízáramlások, örvénylések, a busák testének, úszóinak a zsinórhoz érése igen gyakran okoz látszólagos kapást.

Egyébként a busa kapása merőben eltér az őshonos halakétól. A legtöbb esetben a kapások nem túl határozottak, erőteljesek. Az úszó antennájának remegéséből, lassú víz alá merüléséből vagy enyhe oldalirányú elmozdulásából tudunk csak következtetni rá, hogy horgunkat beszippantotta a hal. Fenekező horgászat esetén a botvég vagy a kapásjelző több–kevesebb ideig tartó, szinte folyamatos remegése jelzi a sikert.

Általában minden hal kapása váratlan egy kicsit, úgyhogy készüljünk rá. Bevágásunk ne legyen nagyon erős, főként ne rántsunk nagyot, mert ilyenkor szinte biztos, hogy elszakad a zsinór. A féket már a horgászat megkezdése előtt állítsuk puhábbra. A dobot a bevágás pillanatában fogjuk le, de aztán mindjárt engedjük is el. Amikor először ráhúzunk a kapásra, az olyan érzés,  mintha megakasztottuk volna a túlsó partot. Eleinte csak gyengébb húzást érzünk, majd amikor a hal elindul, akkor fordul egyet, és nagyot csap a farkával. Ilyenkor fontos a fék pontos beállítása. Természetesen ez a nagyobb példányokra vonatkozik. Ha a busát alig a felszín alatt akasztottuk meg, előfordulhat, hogy „kirepül” a vízből, akár két-három méteres utat megtéve. Ilyenkor is fontos, hogy a fék jól legyen beállítva. Csak akkor állíthatjuk egy kicsit szorosabbra, amikor a hal már csak megnyugodva „fut” a vízben.

A szerelék függvényében ez nagyjából így alakul: Egy nagyobb busa orsó nélküli, finom felszereléssel való kifárasztása egyáltalán nem tekinthető egyenlő esélyű küzdelemnek, és rendszerint zsinórszakadással végződik. két-három kg-os súly fölött már gyűrűs felszerelés ajánlott. Az öt kg feletti példányok kifárasztása akár úszós, akár fenekező készséggel igen hosszú ideig is eltarthat.

A már kifárasztott, tíz–tizenkét kilós busát még beterelhetjük egy nagy öblű merítőhálóba, de tizenkét kg feletti példányokat már vagy vágóhoroggal, vagy kézzel érdemesebb kiemelni. Újabban már gyártanak úgynevezett halcsipeszt, mely még jobban megkönnyíti egy-egy nagyobb hal kiemelését a vízből. Sőt már olyan halcsipesz is létezik, amelybe mérleg van beépítve, úgyhogy a hal súlyát is azonnal láthatjuk. Ez az eszköz természetesen csak akkora súlyig használható, amekkorát elbírunk a kezünkkel.

Ha a busát a kiemelés előtt valamivel — például a merítővel — megriasztjuk, akkor sokat kell még várnunk, mire újra fölénybe kerülünk. A hal akár húsz-harminc méteres kirohanásokra is képes. Szerencsére sosem a nád felé veszi az irányt, legtöbbször a nyílt víz felé indul, ott pedig akadály nélkül kedvünkre fáraszthatjuk.

Ha már kifogtuk a halat, ne rakjuk hálóba, mert ott nagyon gyorsan elpusztul. Inkább nagyméretű karabinerre akasszuk — egy zsinórra csak egy busát, mert ezeknek a halaknak az állkapcsa nem a legerősebbek közé tartozik, akár le is szakíthatják egymást a karabinerről.

(vége)