* Mi volt az oka annak, hogy országot váltottál?

Rutonić Róbert (Taikan Sekine felvétele)

— Ez egy meglehetősen összetett dolog. Amikor harmincéves lettem, akkor úgy éreztem, hogy egy helyben állok, és ha nem mozdulok valamerre, akkor később talán nehezebb lesz ezt meglépni. Éreztem egyfajta megrekedést, hogy nem tudok tovább fejlődni, és borzasztóan hiányzott a visszajelzés a munkámban. Olyan, mintha semmilyen eredménye nem lett volna a befektetett energiának és időnek. Öt évig éltem Zentán, és a szakmai sikerélmény hiányában úgy éreztem, hogy itt az ideje a váltásnak. Természetesen nem volt egyszerű meghozni ezt a döntést, kellett egy kis idő, mire ténylegesen elhatároztam magam. Mindenképp olyan országot kerestem, ahol az angol a beszélt nyelv, és ahova nem kell vízum, mivel azt gondoltam, hogy jól beszélek angolul. Amikor Angliába költöztem, akkor kiderült, hogy én az amerikai angolt beszélem, úgyhogy volt és van hova fejlődnöm. Összecsomagoltam egy bőröndbe a legfontosabb dolgaimat, vásároltam egy repülőjegyet egy irányba, és senkit nem ismerve nekivágtam a világnak. Ez volt életem első repülős utazása, és úgy érkeztem meg Londonba, hogy négy éjszakára volt lebeszélt szállásom. Utólag visszagondolva nem biztos, hogy ezt ma ugyanígy merném csinálni, de akkoriban nagyon hajtott a kiábrándultság, az elszántság és az adrenalin.

* Nem taszított az ottani esős, borongós időjárás?

— Ebből a szempontból furcsa ember vagyok, mivel a többséggel ellentétben szeretem az esőt, a komor, szürke, nyirkos és ködös időt, ebben itt nincs hiány. Jól döntöttem, hogy Londont választottam, és elképesztő szerencsém volt már a kezdetektől fogva. Rengeteget segített nekem a házaspár, melytől szobát béreltem, egy csomó információval és tanáccsal elláttak az első négy napban, ami hihetetlenül jólesett az idegen közegben és kultúrában. Ebben a négy napban sikerült hosszabb távra találnom egy másik szobát, és munkát is a Big Bennel szembeni kávézóban. Attól függetlenül, hogy itt is elkezdtem színházzal foglalkozni, megtartottam ezt a munkahelyet részmunkaidős állásnak, kell ugyanis hogy legyen az embernek egy biztos anyagi forrása. Nem lehet meggazdagodni egy ilyen munkahelyen, viszont nagyon szépen meg lehet belőle élni, ráadásul egy olyan hatalmas előnye is van, hogy a Big Benben dolgozók angliai angolok, akik ide járnak kávézni, és a munka során gyakorolhattam a nyelvet. Kellett jó néhány hónap, mire megszokta a fülem, de most már teljes egészében megértem. Valamiért olasz akcentusom van, amikor angolul beszélek, ezért mindenki azt hiszi rólam, hogy olasz vagyok. Sok itáliai munkatársam volt a kávézóban, és lehet, hogy ez tőlük ragadt rám. Sokféle nemzetiséggel találkoztam a munkám során, rengeteg ismerőst, barátot szereztem, és ez tökéletesen illik a szociális énemhez. Egy extrovertált egyén számára kiváló választás London, hiszen itt nagyon sokféle kultúra találkozik. London olyan, mint az egész világ kicsiben. Félórányira lakom a központtól egy olyan zónában, amely olyan, mintha India kicsinyített másában élnék. Minden kontinensről vannak itt, a tolerancia pedig nagyon magas fokon van, és ez ad egy szabadságérzetet. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez az én meglátásom, nem mindenki így éli meg ezt a várost.

* Hogyan lépett be az életedbe az angol színjátszás?

— A hivatásomból adódóan késztetést éreztem arra, hogy belelássak az angol színházak működésébe. Sok típust láttam, tapasztaltam már, de ha az angol színházról beszélünk, akkor kétféle modellt tudnék felállítani. Az egyik a hatalmas költségvetéssel és díszlettel dolgozó, nagyszabású produkció, mely évekig szerepel a repertoáron, és több ezer nézőt fogad be, de ebből nekem egy kicsit hiányzik az intim színházi élmény, noha természetesen engem is lenyűgöz. Sikerült megnéznem Az oroszlánkirályt és az Oz, a nagy varázslót, mindkettő egy életre szóló élmény volt. A másik modellt az úgynevezett kocsmaszínházak alkotják. Ezek valójában kamaratermi előadások, és ez az, ami a legközelebb áll hozzám. Mivel van lehetőség pályázni az itteni színházakhoz, elkezdtem dolgozni egy monodrámán, és amikor elkészült, benyújtottam a pályázatomat a The Bread & Roses nevű színházhoz. A pályázatírás mellett jó néhány kört le kellett futni, tárgyalások követték egymást, és végül a színház elfogadta a pályázatomat, így színpadra állíthattam a Fear, vagyis a Félelem című monodrámát, mely azt járja körül, hogy milyen félelmei vannak egy Vajdaságból Angliába költöző fiatalnak. Aggódtam, hogy hogyan fogadja majd a közönség a darabot, hiszen ugródeszkaként tekintettem erre a lehetőségre, de szerencsére sikere volt az előadásnak, így a bemutató után egy ismétlés is befért — még a járványhelyzet kitörése előtt. Zentán a nézők rögtön az előadás után hazamennek, és nincs lehetőségünk velük találkozni, beszélgetni, ezzel szemben itt ismeretlenül is megszólítanak, az asztalomhoz ülnek az emberek, és megvitatjuk az előadás kérdéseit, gondolatmenetét, hogyan élték meg. Félreértés ne essék, Zentán nem a vállveregetés hiányzott, hanem az, hogy egyszerűen beszélgessünk a látottakról, a darabról. Ha érkezik negatív vagy pozitív vélemény, akkor már mindjárt azt érzi az ember, hogy van értelme ezzel foglalkozni.

Részlet a Fear című előadásból

* Viszont a járványhelyzet egy jó nagy szünetre kényszerítette a színházi életet. Ezzel hogy vagy?

— Bármilyen furcsán hangzik, én örülök ennek az időszaknak, mivel úgy élek, mint egy nyugdíjas. A kávézó által rendszeresen megkapom a fizetésemet, és mindössze heti egy nap kell mennem dolgozni, így rengeteg szabadidőm van. Ha a híradót nézem vagy az újságot olvasom, akkor úgy tűnik, hogy Londonban teljesen leállt az élet, de ez nem igaz. A központ üres, de a városrészekben zajlik az élet, a vendéglátóipari egységek is úgy üzemelnek, hogy elvitelre lehet tőlük vásárolni. Sokat kertészkedem itthon, dohánymagokat ültettem, hogy saját dohányt tudjak termeszteni, emellett pedig mivel a jelmeztervezés is egy nagy passióm, vásároltam egy varrógépet, és igyekszem megvalósítani az elképzeléseimet. Egy új előadáson is dolgozom, mely azzal az átváltozással foglalkozik, ahogy egy vajdaságiból angol lesz, vagy hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Szeretem azt az érzést, hogy valami megszületik, növésben van, ezért imádok alkotni, csinálni valamit, kihasználni az időt, és ez segít nekem abban, hogy ezt a bezártságot szabadidőként éljem meg.

* A hazai színházakban is várhatjuk a Félelem című monodrámádat?

— Ha van rá igény, akkor nagyon szívesen játszom otthon magyarul, szerbül vagy akár angolul is.