Andrea Boldog, London, United Kingdom — olvasható a fotója mellett a netes hirdetésben, melyben azonnal beköltözhető házat kínál megvételre. Szabadkán, a kertvárosi kistemplommal szembeni utcában, a Palicsi út túlsó oldalán. Fotókat is mellékelt hozzá. A békeidőkben épült, tipikusan kertvárosi/újvárosi ház kis előkertjében rózsabokrok virágoznak. A benti fölvételekből nehéz megállapítani, hogy mennyire tágasak a szobák, hiszen bútorok már nincsenek bent — valóban azonnal beköltözhető. Csak a függönyök maradtak fenn.

Mondom, a kistemplommal szembeni utcában van a ház. Aki ismeri a várost, az tudja: nagyon jó helyen. Ezért az eladási ára, szerintem, nagyon közel jár az ingatlan valódi értékéhez. És mégis. Alig néhány házzal odébb, ugyanabban az utcában — fele annyiért — hiába árulnak egy szép, kis parkra néző kétszobás lakást már majdnem két éve. Az ingatlanközvetítő szerint a lakás azért nem kelt még el (és ki tudja, mikor fog), mert a megbízó a valódi értéknek megfelelő összegért szeretné eladni. Reális áron, és nem áron alul.

Azt mondja: az elvándorlás, a kivándorlás fenekestül felforgatta az ingatlanpiacot. Azok az emberek, akik sok őrlődés után meghozták a nehéz döntést, hogy családostul fölkerekednek, és felszámolják az itthoni életüket, már másként viszonyulnak a dolgokhoz. Szeretnének mielőbb átesni, túl lenni mindazon, ami ezzel jár, ami fáj. Általában nem akarják hosszú hónapokon, éveken át árulni az eddigi otthonukat. Jobb gyorsan túl lenni azon, ami lelkileg amúgy is nehéz. Egyébként is: a nagyszülői örökséghez kötő érzelmekből vagy a saját családi ház építésének kalandosan szép emlékeiből (kalákában végzett alapásás, falazás, betonozás, bográcsozás) nem lehet megélni. Sietnek eladni, mert nagyon kell nekik a pénz. Vagy nem is annyira a pénz miatt, hanem mert úgy érzik: új életet kezdtek, hát jobb mielőbb lezárni a régit, pontot tenni a végére. Ezért van az, hogy sokan olcsóbban is odaadják az ingatlanjukat, mint amennyit az reálisan ér. Az ingatlanügynök tud olyan házat mutatni, amelyik 30 000 eurót ér, a kitelepülő család mégis fél áron adta át kulcsát a vevőnek — 15 000-ért. Szomorú történetek ezek, mondja. Még szomorúbb, hogy a jelenség egy olyan dominóeffektust indított el (leértékelődés, kiárusításhangulat), amelynek nem látni a végét. Az elvándorlás a mindennapjaink része lett, állítja. Lehet, hogy csendben, de folyamatban van. Nap mint nap.

Amikor néhány hónappal ezelőtt az egyik ismerősöm arról beszélt, hogy a külföldi munkavállalás miatt a szabadkai Gerontológiai Központ foglalkoztatottjainak fele felmondott — hittem is neki, meg nem is. A napokban aztán kiderült, nem járt messze az igazságtól. Az intézmény igazgatója erősítette meg: az elmúlt két évben a dolgozók harmada külföldre (Ausztriába, Németországba, Skandináviába) távozott. Szám szerint 115 dolgozó mondott fel: 12 egészségügyi nővér, 39 gondozó és 60 kisegítő. Miért? A nővérek átlagosan havi 33 000 dinárt keresnek, a gondozók 22 400-at, a kisegítők havi 21 700-at. Az egyharmad az egész intézményre vonatkozik, mivel azonban ott adminisztratív és más alkalmazottak is vannak, a közvetlenül az idősek gondozását végző dolgozók száma valóban szinte a felére csappant.

Decemberben a körzeti orvosi rendelőben szokatlan kép fogadott. A zsúfolt váróterem helyett sehol senkit nem láttam. Csak egy fiatal lány állt a nővérke pultja előtt. Azért jött, hogy kikérje az orvosi kartonját. Már nem szabadkai lakos, Londonban él és dolgozik, vinné magával az orvosi dokumentációját.

A minap az önkiszolgálóban, itt, a város szélén egy gyönyörű, fiatal nő állt előttem a pénztárnál. Előre is elnézést kérő mosollyal nézett hol a pénztárosnőre, hol rám: kártyával szeretne fizetni, de nem tudja, sikerül-e, mert angliai kártyája van, időbe telhet, és nem biztos, hogy sikerül... Csak nyugodtan, ráérek, mosolyogtam vissza. A kasszás nő pedig őszinte kíváncsisággal leste, és izgult, hogyan reagál, mit lép majd erre a kütyü. Sikerült.

Az elvándorlás, akár a köd, itt van körülöttünk. Még ha a méreteit nem tudjuk is, legfeljebb sejtjük. Gondolom, csak idő kérdése, hogy a belgrádi sajtó mikor írja le először, hogy London a világ második legnagyobb szerb városa.