Szombaton bálban voltam — olyan igazi, falusi, mulatós hangulatúban —, így vasárnap igencsak nehezen keltem fel, amikor édesapám beszólt az ajtón, hogy indulunk vadászni. A nagyanyám bölcselete, mely az apám háta mögül hangzott el, erre ez volt: „Aki legény volt este, az legyen az nappal is!” Szavai nemigen voltak rám hatással, visszabújtam az ágyba, és hunytam még egyet. Apám meg beült az autóba, és elindult a vadászházba. Megpróbálkoztam az alvással, de nem sikerült, ezért aztán kikászálódtam a jó meleg paplan alól, összekaptam magam, felültem a kismotoromra, és a folyóparton, a völgyben vezető keskeny, kis úton a vadászház felé vettem az irányt én is.

Abban az időben még sok háznál tartottak jószágot, például libát is. Mivel a kertek többsége a völgyre nézett, a libák csapatostul fürödtek a folyóban, azok a példányok pedig, amelyek nem tudtak a vízhez jutni, a fejüket dugták ki drótkerítésen, és iszogattak, pancsoltak a biciklinyomokban összegyűlt vízben, pocsolyában. Nagyon siettem, mert ha már felkeltem, nem akartam lemaradni az aznapra tervezett vadlibavadászatról. A folyó mellett csak az az egy keskeny bicikliút volt, amely a kerítések mellett vezetett, sárral, pocsolyákkal tarkítva. A puska a vállamon volt, a táska az ölemben, robogtam az úton, bedőltem a kanyarban, és már szálltam is, mint a sóhaj, egyenesen bele a folyóba. Néhány liba nem tudta idejében visszahúzni a fejét a kerítésen, úgyhogy áthajtottam rajtuk. Ott is maradt mind a három állat, szétlapított fejjel...

Na — gondoltam, miközben ráztam le magamról a vizet —, nekem már van libám, csak nem vad, hanem házi, s nem is egy, hanem három! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem maradt el vad(ság) sem: Kati néni, a libák gazdaasszonya olyan litániát tartott nekem, amilyet még a templomban sem lehetett hallani, pedig kis falunkban öt is volt. Előkerült a szűkebb családon kívül a keresztanyám térde kalácsa, a motorgyárak védőszentje, Sárkányölő Szent György, sőt még a kénköves istennyila is! Nem tudtam elfutni — pedig komolyan fontolóra vettem ezt a lehetőséget —, mert a motort is ki kellett húzni a vízből. Így aztán hallgattam a káráló vénasszonyt. Megtudtam, hogy ezek voltak a legszebb libái. Mindegyik úgy tojt, mint azelőtt egyik sem (otthon kiderült, hogy kettő közülük gácsér volt), meg hogy elpusztítottam a tervezett libafarmja alappillérét alkotó állatait, melyeknek értékét felbecsülni sem tudja. De majd beszél a szüleimmel, és a nagyanyámnak is beárul — sorolta megállás nélkül, mintha legalábbis a családom nem tudta volna, hogy ki vagyok. Szóval nagy bajban voltam. Libavadászat nem lett, én mégis libával a csomagtartómban értem haza, természetesen Kati néni díszkíséretében.

Cili mamám húzott ki a bajból. Kifizette a libákat, megnyugtatta a vele egykorú öregasszonyt, és nevetve sommázta: „Látod, gyerekem, ember tervez, Isten végez! Neked mára ez a libahiba volt a sors könyvében megírva.”