Már gyerekkoromban is szerettem mindenhová felmászni. Házunk is domboldalra épült, ahonnan szép kilátás nyílt a focipályára meg a kertünk végében csörgedező Krivaja patakra. Talán ezeknek az élményeknek köszönhetően élveztem idősebb koromban annyira a magasleseken való várakozás minden pillanatát. Ma is szeretek kilátni, magasból nézelődni, de amiről most akarok írni, az mégsem erről szól, hanem arról, hogy néha a legjobb szándék is mennyire félre tud sikerülni egészen banális dolgok miatt. Így jártunk nemrég egy magasles felállításakor is.
Összeálltunk néhányan, és építettünk egy téliesített, többszemélyes magaslest. Aki már csinált ilyet, az tudja, hogy nem egyszerű jó lest készíteni. Mi is sokáig gondolkoztunk rajta, hogy vajon melyik fajta is lesz nekünk a legmegfelelőbb. Kis ablakos legyen? Felfelé és kifelé nyíló ablakokkal, vagy nagy ablakos, befelé nyíló szárnyakkal? Milyen polcok legyenek benne, a teteje milyen legyen, legyen–e kinti terasza, vagy sem? Ezeket mind többször megbeszéltük, meghallgattuk mindenki érveit, megnéztünk több használatban lévő magaslest, és a végén megegyeztünk, hogy felfelé nyíló ablakok lesznek, belülről szigetelt falak, terasz és egyvizes tető. Persze a les minden oldalát külön-külön kellett elkészíteni, mert csak így tudtuk felemelni arra a hatméteres állványzatra, amelyet előzetesen leástunk, akkurátusan rögzítettünk, meg vízmértékkel beállítottunk. Magát a les helyét is többszöri tereplátogatással néztük ki. Voltunk kint reggel, délután, estefelé, csak sötétben nem ment ki senki, mert úgy véltük, hogy olyankor úgysem látunk semmit. A távolban egy nagy jószágtenyészet volt, de úgy gondoltuk, hogy az minket nem fog zavarni. Mindenki arra összpontosított, hogy a lesünk könnyen és csendben megközelíthető legyen. Szemben álljon az erdő szélével, ahol a vad szívesen pihen nap közben. Egy szombati napon össznépi, baráti összefogással fel is húztuk a falakat, felépítettük a tetőt, megcsináltuk a teraszra a korlátot, létrát készítettünk, és izgatottan vártuk az új lesünk birtokba vételét. Persze estefelé már mindannyian ki voltunk fáradva, ezért sorshúzással döntöttünk, hogy másnap melyikünk üljön ki elsőként vadat lesni.
Persze most is én húztam a rövidebbet, vagyis inkább a hosszabbat, mert nem én lettem a kiválasztott.
Egy tapasztalt öreg vadászkolléga ülhetett ki másnap délután. Pajkosan kacsintva mondta, hogy majd kiviszi a feleségét is, mert társaságban jobban múlik az idő, majd együtt avatják fel az új építményt! Mi meg kaján vigyorral az arcunkon mondtuk, hogy vigyázzanak, nehogy kirúgják a falat a nagy avatás közben. Aztán a dolog ennyiben is maradt. Még egyszer lefényképezkedtünk a lesünk előtt, és hazamentünk. Másnap este viszont izgatottan vártunk barátunk beszámolóját, hogy milyen az új magasles.
Este tíz körül jelentkezett is! Így hangzott a beszámolója: — Drága barátaim, örömmel jelentem, hogy Terka nénéteknek nagyon tetszik ez a kis kalyiba. Különösen élvezetes volt felfelé mászni a létrán, mert én voltam hátul, így nagyokat pislogtam felfelé, Terka nénétek irányába. Fent is jók a falak, tartanak rendesen. Vadat is láttunk az erdőszélen, csak éppen lőni nem tudtam rá, mert a jószágfarm reflektora, mely sötétedés után kapcsol be, éppen szembevilágít, ezért semmit sem látni! Talán majd csak akkor, ha valamelyik jobb lövész előtte kilövi azt a lámpát!
Így aztán most van egy magaslesünk. Meg lett egy nagy tanulságunk is! Mégpedig az, hogy a legközelebbi les megépítése előtt este is kell tartani terepszemlét, már ha vadászni is szeretnénk onnan, nemcsak a Terka néninek örömet szerezni...
