Aznap, amikor ez bekövetkezett, reggel még semmi sem utalt rá, hogy ilyesmi fog történni. Vadásztársam ugyanúgy kelt fel, mint ahogyan másik napokon szokott. Elvégezte reggeli teendőit, megkávézott, majd elment dolgozni. Munkahelyén, a helyi állatorvosi rendelőben szokásához híven tette a dolgát. Sokan várakoztak kedvencükkel vizsgálatra, úgyhogy gyorsan teltek az órák. Barátunk, mint azt már bizonyára kitalálták, állatorvos. Már dél körül járt, amikor egy vérző lábú, tépett fülű kutyát hoztak be a rendelőbe. Az állat gazdája elmondta, hogy az erdőben séta közben az eb talált egy lyukat, bemászott, és így, megtépázva jött ki.

Éppen a történet közepénél tartott a gazdi, amikor megcsörrent az orvos telefonja. Kezet kellett mosnia, hogy a zsebéből kikotorja a folyamatosan berregő mobilt. Az asszisztens szerencsére ott volt, és tette a dolgát, amíg a doktor beszélt. Az anyósa hívta, hogy hazafelé menet vegyen kenyeret. A doki belemorogta a készülékbe, hogy jó, és visszacsúsztatta a zsebébe a telefont. Amikor az megint berregni kezdett, az egész előhalászási művelet elölről indult. Ismét a kedves mama volt, hogy tejet ne vegyen, mert azt vettek tegnap. A doktor feje vörös lett, de — röviden összegezve — megint csak annyit mondott, hogy: — JÓÓÓ! Egy kis idő múlva megint hívta a mama, hogy kenyér sem kell, mert vettek az unokák. Az orvos sóhajtva válaszolta, hogy jó, rendben. Már a kollégák is nevettek az egészen.

Délutánra nem volt semmi különös programja, ezért kiment vadászni. Gondolta, felül arra a lesre, amelyik közelében a délelőtt ellátott kutyát megmarták, megnézi, mi is van abban a lyukban. Sejtése szerint vagy róka, vagy — amiben jobban bízott — sakál volt a tettes. Elhelyezkedett a lesen, elővette a távcsövet és a puskát, bekente magát szúnyogriasztó krémmel, majd elkezdett figyelni. A rétet mezei virágok tarka szőnyege borította. A közeli fákról dolgos méhek döngicsélése szűrődött be a résnyire nyitott ablakon. Megszólalt a természet. Madárhangon csicseregve, bogárhangon zümmögve, a szellő hangján susogva. Ezt mindannyian hallhatjuk, csak nem mindig vagyunk rá fogékonyak, pedig egy-egy ilyen pillanat nagy megnyugvást tud nyújtani.

Orvosunknak éppen ezen járt az esze, amikor a naplemente halvány színeivel övezett láthatár szélén néhány árnyat vett észre átsuhanni. Olyan volt, mint egy látomás. Sakálok indultak vadászni. Mivel arra a részre a les ablakából nem volt jó rálátása, csendben megfordult, és kilépett a magasles teraszára. Próbált célozni, de nem tudott, mert magasan volt. Egyik lábával lejjebb lépett, tapogatva a lépcsőt. Mivel nem találta, még lejjebb nyújtotta a lábát, de ekkor elveszítette az egyensúlyát, és hátrafelé kiesett. Olyan szerencsétlenül, hogy egyik lába beakadt a létra fokába, így orvosunk ott lógott törött végtaggal a földtől nem messze ugyan, de ahhoz éppen elég magasan, hogy ha leesik, akkor még a nyakát is kitöri.

Kilátástalan helyzetben volt. Ember arra csak ritkán jár. A doki felesége a gyerekekkel aznap Szegedre ment, csak későn értek haza. Lába lüktetett, minden porcikája sajgott, és hogy a baj nagyobb legyen, a szíve körül is hirtelen furcsa bizsergést érzett. Azt hitte, eljött a vég! Pedig csak a mama hívta a rezgésre állított telefonon, hogy nemsokára kész a vacsora, és szeretné tudni, megvárja-e. Anyósa hívásának férfiember úgy még nem örült, mint a létrán lógó orvosunk! A mama drága azonnal riadóztatta az erdészt, mentőt hívott, csapatot szervezett, azok aztán megmentették a vejét, akit azóta a faluban nem lódoktornak, hanem lógós doktornak hívnak!