Lépés helyett gurulás
Perisity Irma
2018.09.04.
LXXIII. évf. 35. szám
Lépés helyett gurulás

​​​​​​​Hihetetlen ügyességgel irányítja „járművét”, a kerekesszék engedelmeskedik neki, és pontosan ott áll meg, ahol az „utasa” kívánja.

Amikor ezt megjegyzem, a negyven körüli, mosolygós asszony azt mondja, minden gyakorlat kérdése. Meg persze az akaraté — teszi hozzá, és mellém gurul a park egyik padjához.

— Már mintegy húszévnyi gyakorlat áll mögöttem, nem csoda, hogy szinte összenőttem ezzel a székkel — mondja, miközben befékez, és lehúzza kezéről a vékony bőrkesztyűt, mellyel a tenyerét védi. — A lányom kiskorában, amikor sétálni akart, azt mondta: Gyere, gurulunk egyet. Amikor ugyanis nagyobb távokat akartunk megtenni, az ölembe vettem, és így „sétáltunk”. Ha azt állítom, megszoktam ezt a közlekedési módot, nem mondok igazat. Bármilyen ügyesen irányítok is, bármilyen kifogástalan állapotban van is a segédeszközöm, sohasem pótolhatja a lábamat, a harmatos fűben vagy a meleg homokban való topogás élményét. De hát istenem, annyi hiányossággal élünk mi, emberek, ezen a világon! Jó, hogy értelmes lények vagyunk, így ha elfog a keserűség, legyőzve azt magamban mindig találok elfogadható magyarázatot a helyzetemre, amitől egy árnyalattal elviselhetőbb lesz a nyomorúságom. Én ugyanis nem mozgássérültként születtem.

Ketten vagyunk testvérek, az öcsém öt évvel fiatalabb. A szüleim középosztálybeliek voltak, családi házzal, autóval, munkahellyel. A testvéremmel kicsiként elég sok időt töltöttünk egyedül. A külvárosban állt a házunk, a közelben nem volt napközi, anyám az öcsém születése után két évig nem dolgozott, iskolásként azonban már elég idős voltam ahhoz, hogy néhány órára vigyázzak a testvéremre. Mire iskolás lett, már könnyedén boldogultunk — néha még főztem is. Hetedikbe jártam, amikor összevesztünk. Az anyám betegesen kényeztette őt. Az öcsém olyan volt, mint egy nebáncsvirág, minden butaságon elsírta magát. Olyan dühös lett rám, hogy nekem jött, én viszont nem akartam verekedni, hát megfordultam, és elszaladtam. Ő felkapott egy sámlit, hozzám vágta, és olyan szerencsétlenül talált el, hogy négy csigolyám azonnal megrepedt. Még szerencse, hogy a szüleink néhány perc múlva hazaértek, így azonnal kórházba kerültem, de egy hónap után azzal engedtek haza, hogy örökre mozgássérült maradok. Így kerültem ebbe a „járműbe”.

Nem említettem, pedig ide tartozik, hogy a szüleim szeretete megoszlott közöttünk: anyám rajongásig imádta a fiát, én pedig apa kedvence voltam. A balesetem annyira megviselte őt, hogy néhány hónappal később öngyilkos lett. A halála után az életem teljesen megváltozott. Anyám nem engedett továbbtanulni, azt mondta, ő nem ér rá ide-oda tologatni engem, meg nyomorékként minek is nekem az iskola. Rengeteg sírás, könyörgés hatására végül megenyhült, és beiratkozhattam a középiskolába, viszont rám hagyta, hogyan intézem a tanulást. Azt hiszem, az az időszak volt a próbatételem: el kellett dőlnie, hogy életrevaló vagyok-e, vagy belefulladok a kialakult helyzetbe. Egyedül tornáztam, éjjel, amikor az öcsém és anyám aludt. Lecsúsztam az ágyról, és a padlón gyakorlatoztam. Egyszóval: fizikailag fel voltam készülve arra, hogy örökké nyomorék maradok. Az érettségi után egy este az öcsém társasága nálunk volt, és később hallottam, hogy a testvérem fogadásból „átengedett” három barátjának. Az éjszaka folyamán többször megerőszakoltak, hajnalban már eszméletlen voltam. Anyám így talált rám, később azt is megtudta, mi történt, de nem jelentette fel a tetteseket, mert az öcsém is bajba került volna. Amikor kiderült, hogy terhes lettem, anyám elhívott egy asszonyt, aki „elintézte” a dolgot. Tudtam, sohasem lehetek anya.

Múltak az évek, én fordítással foglalkoztam, rengeteget olvastam, elemistáknak matekórákat tartottam, tehát nem szorultam anyagi segítségre. Az öcsém problematikus fiatallá vált, később megnősült. De közben rászokott az italra, ezért két-három hónapokat dolgozott, majd ugyanannyi ideig másik munkahelyet keresett. Született egy kislányuk, viszont alig törődtek vele. Amikor egy este az öcsém felpofozta a feleségét, a nő a húsvágó deszkával úgy fejbe ütötte, hogy a testvérem kórházba került. A sógornőmet négy évre ítélték gyilkossági kísérletért, ezért a kislányról nem volt, aki gondoskodjon. Anyám nem akarta egy „gyilkos” gyerekét nevelni, az öcsémnek fogalma sem volt, mi kell egy gyermeknek, így én lettem a pesztonka a hároméves kislány mellett. Csak annyit kértem az öcsémtől, hogy az udvari melléképületből csináljon két helyiséget, és alakítson ki a kerekesszéknek feljáratot. Így is lett. Azóta vagyok anyuka. Ildikó tudja, hogy én a nenus vagyok, de sohasem emlegeti az anyját, aki a börtön után nyomtalanul eltűnt. A lányom most nyolcadikos, az égvilágon mindent mi ketten intézünk. És nagyon jól megvagyunk egymással, a világgal és az égiekkel is. Sokszor gondolkodom azon, hogy a gyerekek mindig fején találják a szöget. Mondja, hát nem szemlélteti jól a helyzetet Ildi mondása, mely szerint: Gyerünk, nenus, guruljunk egyet! Ki állítja, hogy csak lépéssel lehet haladni?


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..