— Nem először vagyok itt, vannak már tapasztalataim, most már jobban ismerem a szórványközösségeket. Nemcsak hallomásból, számadatok és információk alapján, ahogy kezdetben, hanem konkrét arcok és nevek is kapcsolódnak egy-egy településhez. Amikor ez év júniusában búcsúzkodtunk, kimondatlanul is megéreztem… Nos, a végkifejletet akkor még nem lehetett tudni, de az, hogy a közösségek visszavárnak, engem is motivált az újbóli jelentkezésre. Családom? Barátaim? Ők is úgy voltak ezekkel a kész tényekkel, mint a mesebeli király: az egyik szemük sírt, a másik meg nevetett. Szomorkodtak is, hogy ismét távol leszek tőlük, de örültek is, hiszen itt is megleltem az otthonom. Visszaérkezésemkor a helybéliek változatlanul nagy szeretettel, együttérzéssel és bátorítással fogadtak.

Általában az a jellemző — emelte ki kérdéseimre megküldött válaszlevelében —, hogy ahol az ösztöndíjas életvitel-szerűen él, ott a legaktívabb is. Így volt/van Hajnalka esetében is.

— Mivel a Tamási székházának a házmesteri lakrészében lakom most is, erre a településre jut(ott) a legtöbb időm. Heti két alkalommal voltak táncpróbáink a kicsikkel és az ifjúsági korosztállyal. Ezt a jelenlegi munkámban is szeretném megtartani, mivel — meglátásom szerint — az ifjúsággal folytatott munka kiemelkedően fontos ebben a térségben. Tudva, hogy az idei tanévkezdéskor már egyetlen magyar kisdiák sem volt a vojlovicai elsősök között, így a táncpróbáink nemcsak a hagyományápolást, de a magyar nyelv megtartását is szolgálják. Sándoregyházán és Kevevárán — tapasztalataim szerint — még ennél is összetettebb a dolog. Esetükben az anyanyelvápoló órák tudnak némi kapaszkodót adni. A tematikus órákat Kevevárán a helyi plébánián, Sándoregyházán pedig a közösségi házban szoktam tartani. Biztatva a gyermekeket, jöjjenek csak, bátran! Még véletlenül se érezzék idegennek azt a közösséget, amelynek hagyományait felvállalni és megélni egykoron az ő feladatuk is lesz. Újabb nyolc hónap áll most rendelkezésemre, s persze teendőknek sem vagyok híján. Apropó teendők! Ez az év(ad) abból a szempontból is jelentős logisztikai kihívás, hogy mind a hertelendyfalvi székely magyar, mind a pancsovai magyar művelődési egyesület székházában jelen pillanatban nagy felújítási munkálatok folynak. Ebből adódóan az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit méltató hertelendyfalvi megemlékezést például a helyi református imaházban tartottuk. A soron következő, ugyancsak jelentős fajsúlyú esemény(ünk), melyre lázasan készülünk, a bukovinai székelyek Al-Dunához való telepítésének 140. évfordulóját méltató ünnepség lesz (az időközben kiküldött invitációkon a november 25-ei dátum szerepel — a szerző megj.). És ha már megkérdezted, ezúton is szeretnék köszönetet mondani. Nemcsak az együttműködő gyermekeknek, ifjaknak és felnőtteknek, de a lelkes közönségnek is. Amely eljön megnézni a számára készített műsort. Nélkülük, a publikum nélkül, bizony hiábavaló fáradozás lenne minden. Istennek hála, a csökkenő tendenciát mutató népszámlálási adatok ellenére vagyunk még egynéhányan! Itt, a szórványban is. Egymásnak — és nem csupán egymás szomszédságában.

Vaskeba Hajnalka Beregszászon született. Szakmai pályafutása alatt sok helyen és különféle dolgokat tanulhatott: szülővárosában történelemtanárként, Debrecenben politológusként, Budapesten közösségi és civil fejlesztő szakemberként diplomázott. Mindegyik szakma mást adott számára, és eltérő módokon fejlesztette. Petőfi-ösztöndíjasként először 2022 őszén érkezett Vajdaságba.