Lék a jégen
Huzsvár József
2016.01.25.
LXXI. évf. 3. szám
Lék a jégen

Már azt hittük, hogy az idén nem is lesz igazi tél, amikor az ortodox karácsony tájékán a hóeséssel keresztezett jelentős lehűlés „váratlanul” jéggel borította be a környék állóvizeit. Mindenesetre az öregek kalendáriumában található meghatározás, mely szerint a január jégen jár, végtére is bebizonyosodott, minden globálisfelmelegedés-elmélet ellenére. A páncélba öltözött vizeken a jóérzésű horgászember halmentés céljából lékeket vág, és ha már ott van, akkor a pecabot is előkerül.

Kisgyerekkoromban igencsak tiltottak bennünket a jégen járástól, igaz, nem nagy sikerrel. A házunk alatti kubikgödörben, melyet nem nagy fantáziával Gödröknek neveztek el a földijeim, igen mély lyukak voltak, ezért a nyári fürdésekkor és a téli „csúszkálásokkor” is életveszélyes volt a gyerekek számára. A nagyapámék kertje alatti mocsárvilág más veszélyeket tartogatott, mert a télen lebomló buja növényzet miatt sok helyen elvékonyodott a jég, és gyakran beszakadt még a tapasztalt nádvágók alatt is. Igaz, ha nem láttak bennünket, rámerészkedtünk a befagyott vizekre, de mindig ott volt a belénk sulykolt félelem. Ez a veszélyérzet örökre megmaradt bennem, és annak ellenére, hogy csak biztonságos jégvastagságnál megyek a tavakra, minden roppanásnál megtorpanok.

Az első lékhorgászatra a munkahelyi barátaim beszéltek rá. Egy hosszú ideig tartó zimankó után néhány napra nulla fok fölé emelkedett a kinti hőmérő higanyszála, ezt használták ki a téli pecaböjtre ítélt haverjaim. Csak a vékony szerelékes kishalas botokat vittük, meg fél kiló apróra őrölt kenyérmorzsát. A ludasi-tavi csónakkikötőnél, a deszkapalló lábánál vágtunk kisbaltával egy egy négyzetméteres léket, abba szórtunk egy-egy marék morzsát. Én persze a biztonságos mólóról figyeltem a történéseket, és csak azután merészkedtem a jégre, hogy megbizonyosodtam, a mázsán felüli barátom alatt nem szakadt be. A pici „légyhorogra” a céges hűtőben a nyárról átmentett pondrókat tűztünk, és kezdődhetett a horgászat. A baltacsapásoktól szétrebbent bodorkák az alászálló etetőanyag csalogatására, de főképp a léken beáramló oxigén miatt gyorsan visszaszállingóztak. Óvatosan mozdították meg a könnyű úszóinkat, és alig mocorogtak a horgon. A nagyobbakat vízzel teli vödörbe gyűjtöttük, az apraját pedig visszaengedtük. Mindenesetre jót szórakoztunk az alatt a néhány óra alatt, amíg a hirtelen lemenő napot fel nem váltotta a jég felett végigsöprő hűvös fuvallat. Mindenesetre az ilyen kurta téli kirándulások segítettek túlélni a több hónapos téli halszünetet.        

A ludasi bodorkázások után sokáig nem volt alkalmam jégre szállni, de téli terveim között mindig is szerepelt a léki rablóhalazás. Erre jóval később Magyarkanizsán került sor, amikor egészségügyi megfontolásból néhány év januárját az ottani gyógyfürdőben töltöttem. Legalábbis oda jártam a délelőtti kezelésekre, mivel a komáméknál laktunk a  feleségemmel.

Az élvezeteket délutáni Tisza-parti sétákkal tetéztem. Egy ilyen gyalogtúra alkalmával fedeztük fel az ártéri tavacskát. A tó jegén több léket is találtunk, vagyis bizony más pecások is gyakran látogatták. Mivel hétvégeken nem volt kezelés, szombatra terveztük be a horgászatot. A csalihalfogással meggyült a bajunk, de az adorjáni csatornahíd mellett sikerült begyűjteni néhány halacskát. Szombaton kora reggel autóval közelítettük meg az ártéri erdőt, a járműveket persze a Tisza-hídra vezető út mellett kellett hagynunk. Mivel a hó olvadásnak indult, jó sárosak lettünk, mire átverekedtük magunkat a tó körüli bozótoson. Az némileg gyanús volt, hogy rajtunk kívül más nincs a parton, de ezt a korai érkezésünkkel magyaráztuk. A meglévő lékekbe kínáltuk fel az apróhalainkat az esetlegesen arra megforduló rablóhalaknak. A parttól alig egy méterre már derékig érő mély vizet találtunk, ami azt bizonyította, hogy nem egy kis pocsolyáról van szó. Az idő múlásával egyre fogyott a remény, hogy zsákmányolhatunk valamit. Mivel az első lékekben nem volt érdeklődő, másik jégnyílásokba helyeztük át a szerelékeket. Bizony ott is csak a csalihalak apró húzogatásai mozdítottak a piros bóbitás úszókon, a csukák, süllők máshol jártak, vagy mások már kifogták őket előttünk. Előbb-utóbb be kellett látnunk, hogy csak vesztegetjük az időnket, de az ilyen látszólag értelmetlen horgászat is többet ér az otthoni heverészésnél. A délutáni órákban csak összecsomagoltunk volna, és indultunk volna haza. Mivel nem volt túl nagy kedvem körbecsúszkálni a sáros tópartot, ahol a haladást még a sűrű bozót is nehezítette volna, inkább elindultam a jégen keresztbe a túlpartra. Az első lépéseknél nem is volt semmi baj, de ahogy beljebb kerültem, elkezdett ropogni a felszín.

Valószínűleg semmi baj nem lett volna, ha felszerelés nélkül vágtam volna neki az átkelésnek, de a túlsúly alatt igencsak mozgott és pattogott a jég. Középtájon egy kiszáradt fa vízre hajló ága adott némi biztonságot, beléje kapaszkodva araszoltam tovább. Mikor gondolataimban elértem odáig, hogy a fánál hagyom a felszerelésem felét, egyszerre nagyot szólt a talpam alatt a páncél, és süllyedni kezdtem. A másodperc tört része alatt átfutott az agyamon az összes falusi jégbeveszés rémtörténete, de mozdulni már nem tudtam a sokktól. Illetve mégis tettem egy nevetséges mozdulatot, mégpedig a botjaimat a fejem fölé emeltem, nehogy vizesek legyenek, ahelyett, hogy magam előtt keresztberakva őket az elsüllyedésem esélyét csökkentettem volna. Olyan hosszú pillanatot még nem éltem meg, mint a beszakadástól addig, amíg a lábam nem ért szilárd talajt. És valóban a másodperc ezredrésze sem múlhatott el, mivel alattam a víz olyan sekély volt, hogy a csizmám szárán sem folyt be. Meglepetten álltam a beszakadt tócsában, egyszerre tört ki belőlem és a parton addig szörnyülködő komámból a nevetés. Eleinte azt hittem, hogy  tudok vízen járni, de kiderült, hogy majdnem az egész tó ilyen sekély, csak az előttünk léket vágó pecásnak volt némi előismerete, és az ott lévő legmélyebb gödrökben kereste a halakat. Az is világossá vált, hogy az egyszer kiürített lyukakba a sekély víz miatt nem jöhetett utánpótlás. Ott helyben el is határoztuk, hogy a következő évben befagyás előtt megkeressük a mélyedéseket, és valahogy megjegyezzük, hol vannak, hogy azután mi is találjunk halat a jég alatt. Az már más lapra tartozik, hogy az után az eset után aszályos évek következtek, a vizecske eltűnt, csak a kiszáradt fa „életmentő” ága hajladozott a kósza szélben, mintha búcsút intett volna a tavacskának és a valaha volt felfedezőinek is.

Ahogy gyarapodott az éveim száma, úgy fogyott bennem a lelkesedés a jeges kalandok iránt. A téli csukaversenyekre még kellően meleg ruhában, béléses csizmában no meg rumos teával elmegyek, de a lék melletti eszkimómormiskázásról már lemondtam.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..