Lehet-e túl sok az önismeretből?
Pap Ágota pszichológus
2020.12.09.
LXXV. évf. 49. szám
Lehet-e túl sok az önismeretből?

Az önismereti munka valahol a születésünkkel kezdődik, és gyakran életünk végéig tart. De vajon mondhatjuk-e bármikor is, hogy most egy kicsit „megpihenhet” a lelkünk ettől a munkától?

A járvány idején az önismereti munka sok esetben áttevődött az online felületekre, ám korábban is számos könyv, videó, magazinok cikkei „zengték” az önismeret fontosságát, lehetséges megvalósítását. Talán meglepő, de az önsegítő könyvek olvasásának és az önismereti kurzusok látogatásának is lehetnek mellékhatásai. Az applikációk (mint például a Woebot, mely egy chatrobot, pontosabban a Stanford Egyetem által kifejlesztett robotpszichológus) ugyan nem helyettesítik a személyközi interakciót, de segíthetnek. Valamelyik még a gyógyszerek bevételére is emlékeztet, vagy követi a hangulatingadozások gyakoriságát, milyenségét. Mégis azt remélem, az ilyen applikációk nem ártalmasak. Valójában ha egy alkalmazás nem is ad, mondjuk, félrevezető információkat, azzal is kárt okozhat, ha elkedvetleníti vagy távolabb viszi a személyt a segítségkéréstől, gyógyulástól. Szintén megkérdőjelezhető egy ilyen app megbízhatósága az adatok kezelésével és akár a titoktartással kapcsolatban.

Angol nyelvterületeken végzett kutatásokban egyre gyakrabban olvasni az önismeret-függőségről, mely főleg az X és az Y generáció népbetegsége. Ők azok, akik egyre jobban elköteleződnek a személyes fejlődés mellett, sorra olvassák az erről szóló könyveket, rendszeresen eljárnak szemináriumokra, esetleg terápiában is részt vesznek, sőt, már automatizálódik az önismerethez kapcsolódó terminusok használata is. Lényegi változás mégsem történik az életükben, az új tapasztalatok tiszavirág-életűek, ezért vagy feladják az önfejlesztést, vagy újabb és újabb módszerek után kutatnak.

„Az önismeret gyümölcse nem a gyógyulás, inkább a változás. Valahol ott végződik, hogy megértjük, jogunk van hatni a saját életünkre, és hogy mindig tehetünk másképp, mint ahogyan eddig tettünk.”

Jellemző, hogy túl gyors változásokat várunk el magunktól, és mások is tőlünk — ezt nevezzük hamis remény szindrómának, melyet szinte minden marketinges kihasznál, amikor gyors javulást ígér egy előrevetített cél felé. Ezért van az, hogy elindul egyfajta sztárolás a segítő szakemberek között, és ki-ki kiválasztja a neki legmegfelelőbb gurut, motivációs trénert stb. Vagyis az önismeret nem lehet külső elvárás vagy követelmény. Pontosítok: lehet, de annak semmi értelme. Mert ellenkező esetben az önbizalomhiány is fellép, amikor azt tapasztalhatjuk meg, hogy mások jobban tudják, mire lenne szükségünk ahhoz, hogy igazán jó önismerettel bíró emberré válhassunk.

Az önfejlesztő könyvek habzsolása egy kissé azt az élményt nyújtja, mintha már nem volnánk képesek a valóságot a saját nézőpontunkból szemlélni. Ilyenkor különösen fontos lehet egy külső szakember bevonása. Gyakori, hogy arról számolnak be a kliensek, már több módszerrel is próbálkoztak, utánaolvastak, képezték magukat, mégis újra és újra a kiindulási helyzetben találták magukat a problémájukkal. Ajánlatos egy-egy önismereti csoport után időt szentelni annak a belső dinamikának, amelyet az a csoport vagy akár egyéni terápia elindított bennünk. A csoporttalálkozások között is eltelik egy bizonyos idő, mely a csoportdinamika mellett az egyéni fejlődést is szolgálja. Így van ez az egyéni konzultációk, terápiák esetében is, amikor — hacsak nem krízisről beszélünk — jó, ha van egy „pihenéssel” gazdagított ritmusuk a találkozásoknak.

Ráadásul olyan ez, mint, mondjuk, az idegen nyelvi magánórák. Eljárhatunk mi egy magántanárhoz akár éveken keresztül is, ha otthon nem melegítjük a széket, ha nem tanuljuk meg a szavakat és a szabályokat. Az önismeret nem csak úgy megtörténik velünk. Persze lehet ahaérzésünk (megvilágosodásunk), mely általában egy folyamat része, de elsősorban dolgunk van azzal az élménnyel, amely ilyenkor megjelenik a testünkben, az emlékekkel, melyek visszatérnek, az álmainkkal, melyek olykor rendesen meggyötörnek, stb.

Persze tűnhet ez úgy is, mintha pszichológusként mosnám a kezeimet, de ne feledjük: a segítő szakemberek nem varázslók, tündérek vagy más mesebeli képességekkel megáldott, mágikus és magasztos lények. Jobb esetben persze nem is állandó, passzív „fülek”, melyeknek mindent elmondhatunk, és ennyi.

Az önismereti munka nem a hibák korrigálására használatos. Az önismeret lényege — ahogyan azt értelemszerűen magából a szóból is kibogozhatjuk —, hogy jobban megismerjük magunkat, hogy ezáltal elfogadjuk a hibáinkat is, és ha szeretnénk, akkor azokon dolgozhassunk, változtathassunk, egyszersmind felismerjük azt a részünket is, amely jól funkcionál, amely által sikeresek és még szerethetőbbek vagyunk, hogy ezt is el tudjuk fogadni. Ha valaki fejlődik, az jól látható: szociálisabb lesz, csökkennek a hangulatingadozásai, el tud lazulni, meg tud küzdeni a veszteségekkel, tudja, mik az értékei, illetve azt is, miben érdemes fejlődnie.

Segíthet, ha kiválasztunk egyetlen dolgot/célt, mely fényesen lebeg előttünk, és szívesen dolgoznánk is vele/rajta. Lehet, hogy valakinek a naplóírás segít ebben. Lehetünk igen magas szinten önismeretben, ám gyengék önmenedzsmentben — vagyis hiába tudjuk, mik a gyengeségeink, mégsem tudunk változtatni rajtuk. Ezért jó, ha tudatában vagyunk önmagunknak, és ha be tudjuk azonosítani, mi az, amit csinálni szeretnénk, milyen visszajelzéseket kaptunk korábban a viselkedésünkről. Válasszuk ki tudatosan azt a viselkedést, amely egy-egy helyzetben a leghatékonyabbnak tűnik — ez azért lehet nehéz, mert nem úgy viselkedünk, ahogyan számunkra az a legtermészetesebb, s ilyenkor kényelmetlen, rossz érzések is előjöhetnek bennünk, melyekkel meg is kell küzdenünk. Jó időnek el kell telnie, hogy valami a szokásunkká váljon, mire összeköttetés jön létre az inger és a válasz között az agyunkban.

Attól, hogy valaki állít rólunk valamit, még nem biztos, hogy igaz, és valóban olyanok is vagyunk. Ennek tagadása, felismerése is az önismeret része. No de az önismeret nem egy olyan dolog, amelyet egyszer elértünk, és után nyugodtan hátradőlhetünk, sőt, akár gyanakodhatunk is, ha valaki mellveregetve állítja, hogy ő bizony már tökéletesen ismeri magát.

Az önismeret útját nem biztos, hogy minden kapcsolatunk túléli, s talán még az elején feltehetjük a kérdést: ki az, akit esetleg elveszíthetünk? Emellett lehetnek, mondjuk, éves terveink is, kijelölt céllal, hogy honnan hová szeretnénk eljutni. Az önismeret gyümölcse nem a gyógyulás, inkább a változás. Valahol ott végződik, hogy megértjük, jogunk van hatni a saját életünkre, és hogy mindig tehetünk másképp, mint ahogyan eddig tettünk.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..