A szerző 2020 februárjában kezdte a fél évig tartó terepmunkán alapuló anyaggyűjtést a Tisza mente falvainak határát bejárva. A többi közt járt Adán, Kanizsamonostoron, Bácsföldváron, Kisbelgrádban, Törökbecsén, Moholon, Zentán, Zenta-Bogarason, Padén, Adorjánon, Törökfalun, Péterrévén, Magyarkanizsán, Ilonafalván, Oromhegyesen, Hódegyházán, Tiszaszentmiklóson, Csókán. Több mint félszáz juhász- és juhtartó gazdával készített interjút. A kötetben olvashatunk a pusztai emberekről — magatarti juhászokról, a számadókról, a kétlakiakról, a címeres juhászról, a gyári munkásból lett juhászról, alkalmi és vérbeli juhászokról, juhászdinasztiáról, a Járásról, tanyáról és hodályról, pusztai rekviemről — megannyi érdekes cím és riport, interjú. A szerző több évtizedes agrárújságírói gyakorlattal bír. Hangsúlyozta, fontos megkülönböztetni a juhászokat és a juhtartó gazdákat, mivel az előbbiek kizárólagosan a juhtartásból élnek, az állattartás specialistái, míg az utóbbiak gazdálkodásának csak kisebb részét teszi ki a juhtartás. A szerző elmondta, gyerekkorától kezdve érdeklődött a tanyai élet és a juhászok élete, gazdálkodása iránt.

Miklós Csongor, a könyvbemutató moderátora és a szerző, Gallusz László

— Én Péterrévéről származom, abból a falurészből, Savóhegyről, amely a juhászokról nevezetes mind a mai napig. Szinte minden második házban ott voltak a birkák, ott volt a juhászat. Nagyon-nagyon kora gyerekkoromban összebarátkoztam a juhászokkal. Ez egy szerencsés „véletlennek” köszönhető: az édesapám szűcsmester volt, 1952-ben került ki a ház falára a kétnyelvű cégtábla, és a műhelyébe a juhászok hozták a bárány-, a birkabőrt kikészíteni. Ott találkoztam a juhászokkal, ott találkoztam először a juhtenyésztéssel, az ő meséik, beszélgetéseik révén. Megjegyeztem, milyen szép lenne, ha én is juhász lennék, meg milyen gazdagok a juhászok. Nem voltak ott százas falkák, hetven, nyolcvan, esetleg száz birka volt egy juhásznál, a legnagyobb gazdát, Pali bácsit kivéve, akitől amikor rákérdeztem, mennyi juha is van, azt a választ kaptam, hogy amennyit én és a pulim meg tudunk őrizni, annyi — a juhász soha nem fogja megmondani, hogy mennyi, mint ahogy mást sem kérdezünk a fizetéséről. A lényeg az, hogy ott ismerkedtem meg a juhászokkal, a szokásaikkal. Gyermekkori álmom volt, hogy juhász legyek, a sors azonban másfelé vitt, és amikor tizenöt évesen elkerültem a faluból, utána egyfajta szakadás következett be a juhászok és köztem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy amikor hazajártam szülőfalumba, az az idő kevés volt ahhoz, hogy végigjárjam őket. Amikor a mikrofon és a ceruza lett a munkaeszközöm, akkor kezdtem el elmélyültebben foglalkozni a juhtenyésztéssel és magával a juhászattal mint életformával, hivatással. Állatorvosok jártak a juhászokhoz — tanulni. A juhászok háttérbe szorított emberként élnek a köztudatban, pedig a juhász elsősorban gazda.

Telt házas könyvbemutató Oromhegyesen — a közönség soraiban a juhászok

„Minden házi állatok köz'tt, mellyekkel a' jóltévő természet bennünket megáldott, alkalmasint legelső polczon áll a' juh; mivel ez a' szelíd állat az, melly legtöbb becses haszon-vételekkel gazdagítja a' tenyésztőt. […] Úgy szinte igaz marad az is, hogy a' juh az, melly kedvező környűl-állások köztt leginkább tészi a' gazda pénzbeli fő jövedelmeit” — idézte a szerző a könyve mottójául választott sorokat Balásházy János XIX. századi mezőgazdasági szakíró, a magyar agrártudományok egyik úttörője tollából.

Gallusz László átfogó kötete korlenyomatként mutatja be a délvidéki juhászok és juhtartó gazdák világát, a szövegben összecsengenek a hasonló életmódot élő családok képviselőinek gondolatai. A kötet jó forrásanyaga lesz a néprajz, a történelem- és az agrártudomány kutatóinak — olvasható a szerkesztő, Nagy Gábor néprajzkutató, a makói József Attila Városi Könyvtár és Múzeum munkatársa méltatásában, ajánlásában, aki maga is részt vett a bemutatón, akárcsak Varga Szabolcs, aki több évtizede a mezőgazdasági szakszolgálat állattenyésztési osztályának a munkatársa, és a szerző adatgyűjtő munkáját segítette.

Egység — Rekecki Miklós keze és juhászkampója (Nagy Gábor felvétele)

— Nagyon jól ismerem a körzetünket, nagyon sok juhásszal volt szerencsém megismerkedni Magyarkanizsa területén, illetve az itteni juhászkodásnak a formájával, átalakulásával, fejlődésével, esetenként visszafejlődésével. Örömmel vállaltam a felkérést, bejártuk a környéket, nyakunkba vettük a világot, és fölkerestük azokat a tenyésztőket is, akiknek köszönhetően fönnmaradt a kihalás szélére került tájjellegű cigája fajta, mely valamikor az egész Balkán-félszigeten, illetve az Alföld területén elterjedt volt.

A szerzővel Miklós Csongor újságíró beszélgetett a jó hangulatú könyvbemutatón, s a közönség soraiban ott ült a kiadványban szereplő juhász(család)ok egy része is. Az érdekfeszítő kötet a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, Nagy Gábor szerkesztésében és Beszédes István műszaki szerkesztésében jelent meg. Fényképanyagát a szerző felvételei mellett Nagy Gábor és Novák Mária fotói alkotják, mellékletében pedig a péterrévei Szekeres József, a csókai Banka család, illetve az oromhegyesi György (Balázs „Joszin”) Erzsébet gyűjteményéből származó fényképek, valamint a Zentai Múzeum pásztorkiállításáról készült fotók szerepelnek. A kötet megjelenését Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alapítvány és a Tartományi Művelődési, Tömegtájékoztatási és Vallási Közösségi Titkárság támogatta.

Szilágyi András: A suba valamikor nemcsak a hidegtől védte a juhászt, hanem fekhelyül is szolgált (illusztráció a könyvből)

A Hej, élet, juhászélet… című kötet a VMMI gondozásában jelent meg