Ugyanaz az utca (csak a neve változott a történelem viharában). A Ruđer Bošković (az egykori Király) utca és a Zombori (az egykori Jugoszláv Néphadsereg, Rákóczy,  Péter trónörökös, Jellasics) út között húzódik Szabadkán.

A Zombori út azzal (is) büszkélkedhet, hogy visszatérhetett az eredeti nevéhez. Ritka bravúr.

Mint amilyen ritka bravúr lenne az írásom címét egy másik nyelvre lefordítani. Megmagyarázni.

A Bartol Kašić — Párizsi kommün, Mukics, Juranics, Szegfű (!) — utca a kevés, még megmaradt macskaköves szabadkai utcák egyike. Kapitális képzavarral élve talán úgy lehetne azonosítani, hogy nyugatról a Zombori út aszfaltfolyamába torkollik. Az egyik sarkon sokáig állt egy fából fabrikált egészségház. A helyén korábban fatelep volt. Kérdés, mivé válik. Remélhetőleg nem szeméttelep-kezdeménnyé...

A másik sarkon Brummer Gyula 1904-ben alapított első szabadkai cukorka- és csokoládégyára számolócédulán hirdette: „Brummer cukorkái és csokoládéi a legjobbak.” Ma onnan szőnyegbolt hirdet. Főként az interneten. A közelben volt a villamosmegálló. Jubileumvadászoknak mondom: az első szabadkai villamos 1897. szeptember 7-én indult útjára. Az utolsó 1974. április 2-án.

Mamusich Lázár polgármesterkedése idején fásították a Juranics utcát. Talán a legszebb szabadkai zöld alagút formálódik itt manapság. Alatta nyújtózkodik a macskaköves út...

Macskakő? Olvasom Parti Nagy Lajos és Grétsy László fejtegetését a macskakőről. Mindketten a német Katzenkopfsteinből (macskafejkő) eredeztetik. A németben idővel a macska, a magyarban pedig a fej maradt el, mint például az olajfaágból a fa. Szerintem a macskakő és egyik kedvenc háziállatunk feje közti hasonlatosság nem is annyira erőltetett. Ahogy elnézem, egy másik kedvenc háziállatunk, a kutya is szívesen sétál az utcában, melynek talán sosem lesz újra Szegfű a neve. Kutya-macska barátság. Jó értelemben. Husky, öleb, keverék, bullmasztiff. Az utóbbiról feltételezem, hogy sorra nyeri a versenyeket bel- és külföldön egyaránt. Valamiért mégis mindig visszatér. És valamiért mégis mindig ráncolja a homlokát. Ellentétben a kedvencemmel, a mindig mosolygós, macskaköveken bolhászkodó tacskószerűséggel...

Közben hallgatom Máté Péter, illetve Vámosi János előadásában, hogy járom az utam, macskaköves úton..., majd az Esti Kornél (!) együttestől, hogy: