home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Kutyából szalonna
Perisity Irma
2019.02.25.
LXXIV. évf. 8. szám
Kutyából szalonna

Valamennyien ismerjük az eredeti közmondás jelentését: rosszból sohasem lesz jó. Mármint emberből.

Ennek az állításnak a helytállóságát kérdőjelezi meg az alig negyvenéves fiatalasszony, aki szerint mindenki változhat, és ez miért ne történhetne rossz irányból a jó felé? Az ő esetében a kérdés a férjére vonatkozik. A férjére, akihez szerelemből ment hozzá, és akit most is szeret, tíz év házasság után.

 

— Az utóbbi egy-két évtized zűrzavaros időket hozott vidékünkre, felborított számtalan írott vagy íratlan szabályt, erkölcsi és törvényi normát, aminek az lett az eredménye, hogy az embereket is másként ítéljük meg, mint régen — mondja a fiatal asszony. — És ez nem mentségkeresés, hanem mindennapi tapasztalat. Ezért teszem fel magamnak a kérdést: megtenném-e újra? És a válaszom mindig igen. Pedig azt hiszem magamról, hogy nem vagyok ostoba. Értelmiségi szülők egyetlen gyereke vagyok, városban nőttem fel, gimnáziumba, majd az Újvidéki Egyetem jogi karára jártam. Idejében és jó átlaggal diplomáztam, s ami még hihetetlenebb, néhány hónap múlva munkát is kaptam mint okleveles jogász.

A szüleimmel kicsi korom óta rendkívül szoros, őszinte volt a kapcsolatom. Nem tudom, hogyan csinálták, de úgy érzem, okosan neveltek. Nálunk soha nem volt büntetés a hibákért. Apám mindig azt mondta, ha valamiben először hibázok, azt mindig meg lehet bocsátani. De ha a hibát a megvitatása után is megismétlem, akkor már baj lesz. Én majdnem mindig megértettem első szóra, ha valamit eltoltam. Soha nem okoztam nagyobb gondot, jómagam is mindig szerettem, ha a dolgok normális, elfogadott mederben folytak. Munkába állásom után megismerkedtem a férjemmel, aki néhány évvel volt idősebb, de még nem fejezte be az egyetemet. A vállalatomba a diákszövetkezet révén jutott idénymunkásként. Hamar szemet vetettünk egymásra, és még le sem telt a szerződése, elhatároztuk, hogy egybekelünk.

Habár a szüleim mindenben mellettem álltak, a házasság gondolatát elhamarkodottnak ítélték, és arra is figyelmeztettek, hogy jól fontoljam meg a döntést, hiszen más nemzetiségű, más vallású fiatalok vagyunk, ami nem minden esetben szerencsés. Számomra ez nevetséges volt, de apámnak egyéb kivetnivalója is akadt a jövendő férjemmel kapcsolatban. „A szeme sem áll jól” — mondta, jelentsen ez bármit is. Persze megesküdtünk. A férjem szülei messze élnek tőlünk, az esküvőre is csak az anyja és az ikertestvére jött el, meg néhány gyermekkori barátja. De ettől mi még boldogan éltünk. Eleinte zavart, hogy ő hirtelen haragú, erőszakos ember volt, engem azonban sosem bántott. Az viszont megtörtént, hogy az utcán valaki véletlenül meglökte, vagy ránk nézett, és ilyenkor azonnal robbant. Ha ezt szóvá tettem, azzal magyarázta, hogy idegesíti, ha idegenek „kukucskálnak” az életünkbe. Amikor teherbe estem, igyekeztem rábeszélni, hogy fejezze be végre az egyetemet, tegye le azt a három vizsgát, amely még hátravan. De sehogy sem akart nekiveselkedni a tanulásnak. A családja szűkös körülmények között élt, onnan nem várhatott segítséget, az én szüleim pedig a támogatást mindig nekem adták, mondván: osszam be arra, ami a legjobban kell. Ezt a férjem megalázónak érezte. Ha a szüleim jöttek hozzánk, ő elsietett, mintha dolgozni ment volna. Eleinte nem értettem, honnan, de havi rendszerességgel hozott pénzt. Ha rákérdeztem, azt válaszolta, az Isten adta neki.

Amikor szülés után hazajöttem a fiunkkal, akkor kopogott be hozzánk először a rendőrség. A férjem egész éjjel máshol volt, és amikor másnap délelőtt hazaért, azt mondta, a rend őrei túlbuzgóak, semmi sem történt. Hetek múlva tudtam meg, hogy megvert a munkahelyén egy kereskedőt, mert nem akarta soron kívül kiszolgálni. Ezután egyre gyakrabban idézték be a bíróságra, a rendőrségre, a belügybe. Kétségbe voltam esve. Nem tudtam, hogyan közeledjek hozzá, mert nem fogadta el a segítséget. Két évvel ezelőtt megszültem a kislányunkat, gondolván: a két gyerek megnyugtatja, de nem így lett. Bennünket nem bántalmaz, de nem tudja elviselni, ha a dolgai felől kérdezem. Most már előttem is világos, hogy görbe úton jár. Ezt abból is tudom, hogy nem dolgozik, de mindig van pénze, nem is kevés. Másfél évvel ezelőtt vettünk egy családi házat, felújítottuk, bebútoroztuk, ahogyan azt a gazdagok szokták. Pedig a szülési szabadság után én ismét üzemi jogász vagyok, szerény fizetéssel, ő meg továbbra is munkanélküli. Eddig még nem volt börtönre ítélve, de alig múlik el hónap, hogy ne idéznék be kihallgatásra. Egyetlen szót sem tudok belőle kiszedni ezzel kapcsolatban. Azt mondja, mindent megtesz értem és a gyerekekért, ne féljek, tud ő magára vigyázni. Nem akarja megérteni, hogy én attól tartok, egyszer eltörik a korsó a kútnál, és ennek következményét a gyerekeink szenvedik majd meg. Senkinek sem mondhatom el, hogy gyanús üzelmekkel foglalkozik. Csak a szüleimnek panaszkodom. Gyakran kérdezem anyámtól: „Anyu, ugye lehet kutyából szalonna?” Mire ő beletörődve ezt feleli: „Igen, kislányom, kutyaszalonna!”

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..