Tüdejükbe szívják a tarlókról felszálló pára illatát, hallgatják a fürjek jellegzetes putypuruttyolását. Számomra is ez az egyik legszebb, legizgalmasabb fajtája a vadászatnak. Ilyenkor a kutya és a gazdája összedolgozik, kisegítik egymást. A jól nevelt eb teszi a dolgát. Felkutatja, leállja, felugrasztja, és apportírozza az elejtett fürjeket. Ezt várta el a kutyájától Elio is, aki Olaszországból jött a mi szép bácskai határunkba. Eliót nagyon régóta, még legénykoromból ismerem. Már akkoriban is szép autója, jó fegyverei voltak, csak valahogy a kutyákkal meg a nőkkel nem volt szerencséje.

Első kedvence egy pointer volt, de nem sokáig örülhetett neki, mert egy ügyetlen vendége a fürjvadászat második napján a madár helyett az ebet lőtte meg apró söréttel. Az állat ugyan túlélte a sebesülést, de soha többé nem vadászott úgy, mint azelőtt. Eliót abban az évben barátnője is elhagyta. Nem tudta kiheverni a szakítást, úgyhogy minden évben „bérelt” egy új szerelmet, de sosem nősült meg. Egyszer, amikor nagybátyja megkérdezte, hogy mit akar ezektől a korban nem hozzá illő csajoktól, nevetve válaszolta, hogy ezek is annyiba kerülnek, mint az idősebbek, akkor meg már jobb egy fiatal mellett ébredni. Érdekes hozzáállás. Második kutyája egy angol szetter volt. Szépen „dolgozott”, de a szőre állandóan tele volt mindenféle ragadós gazzal, sárral.

Minden vadászat után meg kellett volna fürdetni, erre azonban már lusta volt a gazdája, úgyhogy csak egy idényben hozta magával. A következő évben már egy rövid szőrű német vizsla futott az oldalán. Sokszor szó szerint az oldalán, mert többet ugrált a gazdájára meg a többiekre, mint amennyit a fürjekkel törődött. Bosszantott is mindenkit ez a viselkedés, pedig szegény csak szeretetre vágyott. Ezt az állatot is lecserélte, mégpedig egy münsterlandi vizslára. Abban bízott, hogy mivel annak rövid lába van, majd könnyebb lesz utolérni. Ebben volt némi ráció, csakhogy az új kutyus annyira fiatal volt, hogy tanítani kellett volna. Ahhoz meg Eliónak sem türelme, sem akarata nem volt. Kivitte a fiatal ebet a határba, letette a tarló szélére, és felszólította, hogy vadásszon. A kölyök, mely addig több napon át egy utánfutóba volt becsukva, nagyot vakkantott, és elrohant… Valahová a kukoricásba… Azóta is ott van, ha valaki meg nem találta. Olasz barátom pedig azt az egy hetet egy helyi rövid szőrű magyar vizslával vadászta végig, meglepően jó eredménnyel. Vett is egy kiskutyát, mielőtt hazaindult. Otthon etette, itatta, de vadászni nem vitte, ezáltal az okosnak induló blökiből egy elkényeztetett szobakutya lett. Amikor Elio legközelebb jött hozzánk, hiába hozta magával kedvencét, az jókat futkározott a többi ebbel, de nem azt tette, amit kellett volna.

Az utolsó napokban azért mutatott némi érdeklődést, addigra ugyanis rájött, hogy a többi vadászkutya mit csinál, és néha már utánozta őket. Mondtam is barátomnak, hogy hagyja itt, majd betanítjuk. Most ott tartunk, hogy visszük vadászni és törődünk vele. Ha már majd mindent megtanul, visszaküldjük Olaszországba. De ha nem foglalkoznak vele, vissza fog butulni. Barátom, aki a kis vizslát tanítja, abban bízik, hogy itt hagyják a kutyust, és az megmarad neki. Ő az idén nem várja az olasz vadászok érkezését, most neki is kutyabaja van.