Mirnics Károly szociológus, tudományos kutató és közíró szakmai pályájáról dióhéjban a következő mondható el: miután Újvidéken, a Bölcsészettudományi Kar Történelem Tanszékén diplomázott, Belgrádban a Társadalomtudományok Intézetében szociológiából végzett posztgraduális tanulmányokat, majd megszerezte a politikai tudományok magisztere akadémiai rangot. Dolgozott a Tartományi Szociális Kutatóintézetben, majd tanácsos volt a Vajdasági Szakszervezeti Tanácsban, valamint a Tartományi Oktatási és Művelődési Titkárságon. Mivel szembeszegült az akkori hatalmi rendszer bizonyos intézkedéseivel, büntetésből áthelyezték a Tartományi Statisztikai Intézetbe, majd nyugdíjba kényszerítették. Tanulmányait a szociológia tárgyköréből jelentette meg, de mint megbízhatatlan munkatárstól 1970-ben megvonták tőle a közlési lehetőséget, és csak mintegy húsz év múlva, 1990-ben kezdett újra publikálni. Jelenleg Budapesten él.

A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje után a vajdasági magyarság politikai és társadalmi viszonyait középpontba állító, több évtizedes tudományos munkássága elismeréseként a Teleki László Alapítvány Közép-Európai Intézete tudományos, külső munkatársaként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét is, tavaly pedig Nagy Imre-emlékplakettben részesült.

Mirnics Károly ez év áprilisában töltötte be a nyolcvanadik életévét. Mindenszentek ünnepe és halottak napja előtti beszélgetésünk során arra kértem, emlékezzen vissza, emelje ki életének valamely sarkalatos időszakát. Ő az 1990-es évek elejét választotta.

— Nagy örömmel teszek eleget a felkérésnek, mert az engem faggató újságírónőt legalább huszonöt éve ismerem, amikor ugyanannak a hetilapnak a bedolgozó munkatársai voltunk. Az egy nagyon-nagyon nehéz és veszélyes időszak volt az itteni magyar kisebbség életében. A mi népünk sohasem mondott le a jogairól, és nem tagadta meg az egyenjogúság eszméjét. Sőt, a jogfosztottság lehetősége cselekvőképessé tette a vajdasági magyarság nagy részét. A politikai pártok megalakulását is fontos kiemelni, hiszen mi, magyarok ezen a téren is azonnal cselekedtünk. Szinte alig akad olyasmi ebben az időszakban, ami számunkra elmarasztaló volna. Én ebben az egyenjogúsítási mozgalomban a kezdettől fogva mindig és mindenütt ott voltam, több társadalmi szervezetnek, civil megmozdulásnak ha nem is a kezdeményezője, de cselekvőképes részvevője lettem. Ezt nem azért mondom, hogy magamból hőst vagy mártírt csináljak, mert ilyet soha nem tettem.

* Az ön egész életműve azt tükrözi, hogy a szívén viselte a vajdasági magyar kisebbség szociológiai, demográfiai és politikai helyzetét. Végez-e még tudományos kutatásokat, vagy már csak kívülről figyeli az eseményeket?

— Úgy döntöttem, most már inkább a közírói munkámnak szentelem az időmet. A kutatás ugyanis rendkívül munkaigényes, és felőröli az ember egészségét is. Egy kutató hihetetlen mennyiségű forrásanyagot néz át, és általában reggeltől estig dolgozik, mert kutatómunkával csak akkor érdemes foglalkozni, ha eljutunk valamilyen következtetéshez. Az ilyesfajta tevékenységnek akkor van értelme, ha bizonyítunk valamit, vagy megállapítjuk, hogy a kérdéses úton nem lehet járni. Az előző rendszerben sajnos azt tapasztaltuk, hogy azok a bizonyos mércék elhomályosodtak, eltűntek, sok mindenre ráfogták, hogy doktorátus vagy titulus, pedig mai értelemben még csak említést sem érdemelne. Amit én megtettem huszonkilenc év alatt, az nagyon sokat segített, hogy abban a pillanatban tisztán lássuk a kisebbség helyzetét. Azt hiszem, e tekintetben nincs szégyellnivalóm.

A közírói tevékenységemben eltávolodtam a kisebbségi témáktól, jelenleg az egész magyarság helyzete érdekel, illetve Magyarország szerepe az Európai Unióban, a nemzetközi erőviszonyokban vagy akár a világpolitikában. Egy tekintélyes folyóiratnál állapodtam meg, ez az Aracs, melynek kezdettől fogva a munkatársa vagyok, és mindmáig kitartok mellette. Egyébként is azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben sehova sem hívnak, éppen ezért különösen jólesett a Hét Nap felkérése erre az interjúra.

* Hogyan látja most, a vajdasági magyarság vonatkozásában miként valósultak meg azok az elképzelések, amelyekért annak idején ön is kiállt?

— Nem így képzeltük el a kulturális autonómiát, amilyen jelenleg. A kutatásaink ugyanis azt bizonyították, hogy saját magunk is tudjuk pénzelni a kulturális autonómiánkat, hiszen jóval, de jóval többet fizettünk be a szerbiai kincstárba, mint amennyit visszakaptunk. Akkor még úgy látszott, hogy minden további nélkül lehetséges a magyarság önpénzelése az oktatás, a művelődés, valamint a média területén, és én ennek voltam a szorgalmazója. A VMDK — melynek továbbra is tagja maradtam — a hármas autonómiáért állt ki, de nekem már annak idején azt súgta a reálérzékem, hogy nem juthatunk tovább a kulturális autonómia követelésén. Ezt meg is kaptuk, csak az a baj, hogy lélegeztetőkészüléken van, hiszen teljes egészében Magyarország pénzeli. Az is igaz, hogy jelenleg, amikor Szerbia gazdasági és politikai szempontból vészesem zuhan lefelé, óriási teljesítmény, hogy nekünk van kulturális autonómiánk. A magyarországi támogatás gazdasági és demográfiai szempontból is jelentős. A szociális igazságosság érzete azonban azt sugallta, hogy a szerb állam adjon vissza valamit abból, amit tőlünk kapott. Magyarországnak viszont egyre inkább növekszik a tekintélye a szerbek előtt, hiszen nagylelkű politikát folytat a szerb állammal szemben, ami európai viszonylatban példátlan, ennek eredményeként pedig a magyar kisebbség is tiszteletnek örvend.

* Mi a véleménye a világ aktuális témájáról, a migrációról?

— Én tudományos szempontból tekintek a jelenségre. A mostani migrációt nem népvándorlásnak nevezném, hanem új honfoglalásnak, Európa meghódításának. Sokaknak nem érdekük, hogy az Európai Unió erős legyen, és a tagállamait is meg akarják gyöngíteni. A gyermekek számát rövid idő alatt nem lehet megnövelni, de ebből nem annak kellene következnie, hogy korlátlanul invitálunk embertömegeket az országba. Mindig csak annyi külföldről érkezőt kell beengedni, amennyi a gazdasági élet szükséglete, illetve amennyi hiányzik azon kívül, amennyivel mi növeljük a gyermekszámot. Pontosabban fogalmazva: amennyit az ország anélkül elbír, hogy a bevándorlás tönkretenné a szociális hálóját.

* Az utóbbi években a vajdasági magyarok is tömegesen hagyják el a szülőföldjüket, de most nem a háború, hanem az alacsony életszínvonal, a rossz gazdasági helyzet miatt.

— Ha a saját példámból indulok ki, akkor el kell mondanom, hogy mindkét gyermekünk már jóval korábban elhagyta Szerbiát. A lányom Magyarországon, a fiam Amerikában él. Őt azonban nem az akkori helyzet késztette távozásra, hanem a tudományos kaland. Sikeres agykutatóként a vagyon most sem számít neki, csak a tudományos eredmények érdeklik. A természettudósokra egyébként is jellemző, hogy általában elfordulnak a társadalmi kérdésektől. A fiam úgy ment el, hogy egyetlen könnyet sem hullajtott a kisebbségi létért, Szerbiáért, Jugoszláviáért. Ez talán abból eredt, hogy az én családomban nem lehetett politizálni azután, hogy elvesztettem a helyemet a társadalomban. Engem ugyanis 1970-ben kirúgtak a kommunista pártból — valószínűleg elsőként azok közül a magyarok közül, akiknek már akkor tekintélyük volt, meg akiknek az ősei mind részt vettek a kommunista mozgalomban. Ha az új nemzedéket nem részesítjük hazafias nevelésben, akkor nem becsüli meg a szülőföldjét, és csak arra tud gondolni, hogy a nyugati világban háromszor többet kap a munkájáért, mint itt. A szakmai és a közösségi nevelésnek egymással összhangban kell állnia, különben a fiatalok könnyen rászánják magukat arra, hogy távozzanak a hazájukból. Pedig a haza elhagyásával többet lehet veszíteni, mint nyerni.

A nyitóképen Mirnics Károly (Szabó Attila felvétele)